Ezerszíngomba

Oda vágytam,

fel, a

kumarinaromás 

füvek 

bábakalácsos,

vakítókék egű

hegytengerébe.

Hány óra lenne 

biciklivel?

Sátorban

megaludva

hetek alatt 

ott lehetnénk -

még fizetni se kéne.

Mikor végre

süppedős tőzeglápját

taposta lábam

felszabadítónak

élve meg 

a cseppfolyós

hegyi lég

kristályállagát,

torokszorulva,

hálától

részeg áhítattal

szívtam a

rézrozsdás

kék zuzmó

tömjénillatát.

Akkor azt hittem,

megtaláltam

enyém lett

végre

és én 

atomként

elveszhetek benne.

Kiderült,

valahol,

ellenálló

gumiszobahálóban

minden 

áttörés

megrekedne.

Mert amit itt kerestem

az valójában 

mégis ott van

abban, amit

elhagytam

magam mögött,

romokban.

A régi nyár a hegyen,

varázslat kulcsa,

ott rejtőzött

mindvégig

a közös

családi, ős-

kapocsban.

Önálló doboz a test.

Benne apró szikra

kíváncsin pislákol,

életre kinyitva.

Önálló doboz a test.

Felbúgó motorja

tudásra szomjazni

világba kitolja.

Önálló doboz a test.

Reflex, ami hajtja.

Nincsen sehol évek 

olaja még rajta.

Önálló doboz a test?

Lélek, aki lakja.

Kormányát most már

átveszi és tartja.

Önálló doboz a test?

Száguldjon hát, rajta!

Gyűjteni kincset

bugyraiba rakva.

Önálló doboz a test?

Hártyaként vesz körbe.

Határát a rutin

Tán el is törölte.

Önálló doboz a test.

Elszalad még messze,

világ csodáival 

folyvást töltekezve.

Önálló doboz a test!

Kisiklott. Defektes.

Segítségért rabja,

fűhöz, fához verdes.

Önálló doboz a test.

Fedele bezárul,

váratlan fosztva meg

Szabadság álmától.

Önálló doboz a test.

Rekedt életmese

felszínre törekszik,

nincs a résben helye.

Önálló doboz a test.

Belülről a rabja

hiába dörömböl:

senki meg nem hallja.

Önálló doboz a test.

Körülállják várva,

moccanjon meg végre

a reszketeg lárva.

Önálló doboz a test.

A türelem fogytán.

Elbeszél fölötte,

átnéz láda foglyán.

Önálló doboz a test.

Egész gazdagsága

nyomorún kuporog,

senki meg nem látja.

Önálló doboz a test.

Anyaga mállik.

Lyukat lelve rajta,

lélek elpárállik.

Önálló doboz a test.

Légként illan tova

ki tudja, hogy merre,

féltett varázspora.

Nem marad más 

csak ez:

Magányos doboz, 

a test.

Gyerek voltam.

Az is maradtam.

Átgázoltak rajtam az évek.

Nem értem az embert,

ki rámmered

néhanap, mikor a

tükörbe nézek.

Öregnek születtem.

Vén lélek lettem.

Áthallottam mindig a szépet.

Hallgattam csendben,

szomjas szellemmel

idősek lábánál

bölcsellő beszédet.

Mi van a kettő közt?

Lázadás vágya,

kerülőutaknak járatlan világa

el lettek-e már

a startvonalnál vágva?

Kellett-e tévedjek néha

vakvágányra?

Festettem volna tűz-csipke eget,

galagonyás dombot, kék kökényeset.

Duna-parti fűzfa odván borút,

messzi völgyet, hegyet, ködösen domborút.

Ráncos tölgyek erős, szélcserzette karját,

erdő szélén kéküstökű csormolyának sarját.

Valót híven adtam volna vissza,

vonások a síkon - üres kulissza.

Ezer meséjű álomtájnak bája 

esetlen bukdácsol, ceruzába zárva.

Váratlan ütésre ecsetté lett a szó,

szívről fakadt krétarajznak gondolatot adó..