Ezerszíngomba

Egy életet adtál,

gyöngysort, szabálytalan,

rizsszem-igazgyöngyökből,

dombos hajlatokkal a hátán.

Egy életnyi volt csak,

hosszú, határtalan,

porszem-kincs a közösből,

borzong hamva olajfa ágán.

Messzire mész,

homály távolába,

ellöklek, eldoblak magamtól,

szórok rád kígyót, békát, rosszat,

szegény szívemtől félve elorozlak.

Karodba fogsz,

kisüt a holdvilág,

szikrát szór, ezüstöt tavaszból,

bízva inda virágot bonthat,

szendén szívembe fények beosonnak.

Telefonkönyvemben a számok

életet élnek,

rólatok mesélnek -

rokonok, szerelmek, barátok.

Fekete tinta hangokat takar,

becéző, sejtelmes, 

vigadó szavakat -

parazsallva melegítnek hamar.

Monoton soruk mind egy-egy otthon

homályos, védett,

napfénnyel zengő -

madárcsicsergés zsendülő bokron.

De galádul, lassan, elhalványul némely,

üressé válik,

kongó üreggé -

forgó világ láttán táncol már a kétely.

Valamiért a szeptember fényeitől mindig 

libabőrös leszek,

nem is a krétaszag, a frissen vakolt termeké,

sem a hirtelen beköszönő hűs levegő az

oka;

valami más az, amitől izgága lesz bőröm 

alatt

az idegek finom erezete:

tán épp a nyugalom,

az elcsendesült nyári lázas nyüzsgés,

a szőlőszembe töppedő bölcselet,

még csimpaszkodó gyümölcsök érlelendő terhe,

az eljövendő ködök sóhaja

s a kósza, bánatcseppes napsütés;

mintha minden jajjal az élet rövidebb lenne,

bódítóan édes pillanatok kesernyés nosztalgiaízzel.

Erdőben jártam,

erdő mögöttem

ma mégis.

Könnyűre fürödtem,

könnyű fölöttem

az ég is.