Ezerszíngomba

Itt van az ősz, 

csipkelődik hűvös nyilakkal,

de én tudom, a tó öle lágy még -

nyarat lopok benne,

fényt, sejtelmes vágysugarakkal.

Szárcsalábakkal evez el 

mellettem a gőzkerék idő

s míg ezüst holdak villódznak 

a hullámok koromárnyán,

csiklandós cselektől csendül már

a táguló tüdő -

életet csenek

ma a monoton baktatásba.

Elfogy az ezüst hold

elfogynak a szavak,

tüzes kerekéből

csak lángsarló marad.

Titkos sötétkezek 

fénymarkukba fogják,

aratótáncukat

árnyunk felett ropják.

Kökénykék bogyókon

marcipánfény a máz,

búsuló som felett

halkan ősz magyaráz.

Vére csöppen lassan

kányabangitának,

sugarát színezi

bágyadt napvilágnak.

Áteső pászmában

arany a pókfonál,

messzi táj partjára

mezítláb fut a nyár.

Engem szeretsz,

nem azért, ami bennem nő,

bennem jövővé lesz -

egyszerűen csak engem,

a folytonos változással,

sallangokkal, 

miértekkel,

fehér foltokkal

és csorba zománccal

együtt -

engem szeretsz,

minden más 

csak mellékzönge,

köret,

ugyan gyere már, 

feledjük.

Hibiszkusz nyílt az erkélyen.

Vérszíne 

árnyat vet az égre,

lüktető ernyő

bársonypuha méhe.

Hibiszkuszon a bibe

szertenyúló létra,

éjzöld levele 

muzsikáló szféra.

Hibiszkusz nyílt az erkélyen.

Szédítve,

vágyban nyíl a fényre,

rügyező, rezgő -

lágy kezed emléke.