Ha egybekel a kelme

Ülnek a padon révedőn, ártatlanul,

mély messzeségbe bukva, 

orrukban zsongító vízszag

szemük a világra csukva,

s közben árulón, fondorul

blúzra az ing csak rásimul,

szál a szállal hőn enyeleg

anyaguk fúziója ont 

hirtelenbe szőtt meleget.

Ülnek a padon döbbent mozdulatlanul,

hunyt szemükön hullám, s nyugta

a napnak. Értetlen bíznak,

míg karjaik közt már tudja,

tavasz van szövet és sávoly,

fonódó vetülékük bájol,

kelme a kelméért kinyúl

s azon a súrlódó folton

szívük észrevétlen kigyúl.