Februári szürke

Keréknyüszítő városokon

hideg a napból font,

porrámán hímzett

piszkos glória.

Caplat kérdőjelpúp hátakon

mindennapos tova az önző

monotónia.

Résekben késként visít a szél,

meglapul benn a 

titok: reszketeg,

félszeg fóbia.

Síkos flaszterre pehelykabát

héjából nehezelne ma még

kifordulnia.

Mit rejt a kabát,

mit hermetikus

védőfólia?

Teher ólomszürke pépét, mit

öröklétig új Atlaszként kell

kihordoznia?

Parázsban beráncolt krumpliban

lisztté lényegült belsőt? Nem jó

hivalkodnia?

S ha ma mégiscsak

kacagón apró

szikra a titka,

mit vértjében féltőn sikerült

most csak azért is sebző széltől, 

jégtől óvnia?

Mellyel, fagy ha ereszt, új érán

kellene tánckapatos, vérbő

máglyát raknia?

Kontúr nélkül, massza a külső,

álharmónia.

Kellene más szem.

Mindentlátás röntgenjóslata.

Hogy roskadt hamunak halmára,

katlan mélyén apadó váltig

kékepe lángra,

vélt hévtől piruló árvára, 

álnok zsarátnok 

lobogón dacoló arcára

értő bölcsként világítana:

cinkos lánggal a csillagfelhős

mindentölelő,

ős-empátia.