Ezerszíngomba

Mosollyá hasad a bazsarózsa,

puha kelyhek fénnyé ringnak szakadtan

és zöld dallal alkonyt hullámoz a szél.

Mint a bogár, ha elül csendes szárnyán,

halkul idebenn a lüktetés is már,

bársony bakacsin, elfullad az idő.

Mindig későn szerettem kelni,

pedig csodálatos a hajnal,

egyenesebbek az utak

és minden lyuk tele van dallal.

Csendbe csíkot vág, tükrössé

hasítja a húzó kormorán,

sima a víz, szél se süvít,

megül csak a tollán ily korán.

Homokszemekben elmotoz még

és ásít az ébredő idő,

lehull a perc hangtalanul,

maggá válik, hersegve kinő.

Világok királya,

kínok virága,

sirámok világa,

sírok imája.

Sípok imája,

sirámok hiánya,

sírok virága,

világok királya.

Elfekvő fényben,

esti reményben,

nyulak hevernek

kék televényben,

nyárakkal zöldek

árnyéka játszik,

aranyrög mögül

szőrfüle látszik.

A cseresznyét, a tükrös kérgűt,

még te ültetted el talán,

gyűrűivel megszaporult

kezeden a cserzett ránc

hogy csonka hegy keble ölel 

koszorúvá rajta most szirmot.

Indák közt, lám, ó körtefa rejtőz,

évei szántják csíkokra a földet,

s csak a rét, a csalit mögötti,

az zöldell zendülő meséket 

egy eltékozolt rögű múltról.