Tartom

Mikor a lélek apró darabokban,

Minden mi szép volt, romokban,

Az élet ököllel vág gyomorba,

Csak várod, jöjjön az utolsó óra.

Megfeszülten ébredsz reggel,

A párnád sok könnyet már elnyelt,

Nincs anyag mi bódultan tarthat,

Reményre virrad mégis a hajnal.

Ködös, szürke, madárdal nem szól,

Nem jár semmi a nedves avaron,

A levelek sárgák és vérvörösek,

A nyárból szaladunk át az őszbe.

Várok, szakadatlan, földre hullva,

Várom, mikor szoríthatlak két karomba.

A helyre ahonnét most tovaszálltál,

Várlak, forró szívvel, meg ne fázzál.

Egy év, oh, nagyon rohan az idő,

A karjaimat tartom, meg-meg remegőn,

Húzza a föld, a pokol, a mélység,

De én csak tartom, míg el nem nyel

A Sötétség.

2025-10-06

Tatabánya