Szakadatlanul

Egy napja, hajnalban, felkeltem

Az emlékek az éjjel körbe vettek.

Szelíden öleltelek, csókoltalak téged,

S csak a paplan melegített engem.

Álmomban együtt voltunk, mint rég,

Zöldelő mezők közt, langy melegben

Karod karmolta hátam, csiklandozóan,

Úgy éltünk, mintha sose lenne holnap.

Percek csak, az ébresztő majd csörög,

Mégis állnak, ezek a hatalmas rögök,

Mészkő ez, benne az élet lenyomata,

Így ébred a tudalatti álmosan tudatra.

Hajnalban, amikor a madarak is alszanak,

Csak a csillagok ragyognak háborítatlan,

Megrezdült egy húr, bennem háború dúl,

A jelen, a jövő, és az a gyönyörű múlt,

Melyet együtt éltünk át, mint két ifjú.

Egy napja, hajnalban, felébredtem,

Kapcsolatunk eleven tűze éget idebent,

Ölelő karjaid közt, nyugalomben fekve,

Bár ne múlna az éj, és jönne el a reggel.

2025-03-10

Komárom

Egy év múlt el,
 S állok csak, rémület.
 Kerget, szorongat egyre,
 Fel kell jutni a Lélekhegyre!
 Gondolni ugyan miből is lehetne,
 A tudatalatti ez, vagy a tudat remeke,
 Amikor a semmiből tartunk a semmibe,
 S nyomunk csak egynéhány lélegzetvétel.
 Sorsunk hordjuk, megkapjuk, de nem akarjuk,
 Egy idő után már, nekik sem szorít, ölel a karjuk.
 Halunk, minden nap, és mégis újra éledünk reggel,
 Mit kezdhetne az ember,hisz szíve a szerelmet remélte,
 S áll. sodródik, egyedül, keresztül kasul e légüres térben.
 Eltelt egy év, az érzelmekkel teli, aszállyal sújtott medencén,
 Új harcok jöttek, s kardja véres volt, ezer démont űzött
 A mindenséggel szembeszállt, oh, a reménytől fűtött,
 Páncélját a kardjával koporsóba temette régen el,
 Égett, és lángjai között, csak szállt fel, az igézet,
 Nem félt semmitől, hisz végig tudta, ő érezte,
 A meséjük itt, e testben nem ért véget,
 Ám a Végzet rémesebb kísértet,
 Elvesz mindent, kegyetlen,
 S kerget, egyre feljebb,
 Zuhan, csúcs előtte,
 Egyenest a hegyre,
 Hiszen csak,
 Egy éve,
Ennek.

2025-01-10 Komárom