Szakadatlanul

Egy napja, hajnalban, felkeltem

Az emlékek az éjjel körbe vettek.

Szelíden öleltelek, csókoltalak téged,

S csak a paplan melegített engem.

Álmomban együtt voltunk, mint rég,

Zöldelő mezők közt, langy melegben

Karod karmolta hátam, csiklandozóan,

Úgy éltünk, mintha sose lenne holnap.

Percek csak, az ébresztő majd csörög,

Mégis állnak, ezek a hatalmas rögök,

Mészkő ez, benne az élet lenyomata,

Így ébred a tudalatti álmosan tudatra.

Hajnalban, amikor a madarak is alszanak,

Csak a csillagok ragyognak háborítatlan,

Megrezdült egy húr, bennem háború dúl,

A jelen, a jövő, és az a gyönyörű múlt,

Melyet együtt éltünk át, mint két ifjú.

Egy napja, hajnalban, felébredtem,

Kapcsolatunk eleven tűze éget idebent,

Ölelő karjaid közt, nyugalomben fekve,

Bár ne múlna az éj, és jönne el a reggel.

2025-03-10

Komárom

Felkelek reggel,

A lelkem néha nem

S a szív csak ver,

Ütemre a semmiben.

Lézengve lélegzek,

Fáj ahogy a végítélet,

Ítél el a jelenben,

Hogy a múltba születtem.

Kérni sem kellett,

Jöttem, az életbe,

Azóta sem értem,

Miért történt ez.

S a lélegzetem

Fiume óta is veszem.

Ahogy a tenger

Mossa a könnyeimet.

Ne add fel, 

Csak tartsd magad!

Elveszhet minden,

A szerelmed megmarad.

Őrzöd egy életen át,

Ha vele nem is hálsz,

Amíg itt meg nem halsz,

A szíved megőrzi álmát.

Felkelek reggel,

A napok lassan telnek.

Szívem egyetlen ritmust ver,

Téged szeretett, s addig szeret,

Amíg... ki nem lehelem, a lelkem.

2025-02-27

Tatabánya

Elmondani, amit nem lehet.

Mondani, tudatosítani benned,

Az összes légvételemmel,

Úgy, ahogy még sose mondták el.

Most is álmodok még,

Azt amit nem tudok.

Megtartani én, hódítani,

Amiért minden nap meghalok.

Hogy mondjam még?

Az összes szívverés,

Ami még bennem él.

Hogy véssem sziklába?

Amit az álmok mondanak,

Érted kél már csak a Nap.

Fekszem a porban én.

Felébrednék a Mennybe rég,

Ám a testem itt van még,

S a szívem, ha nem kell, 

Úgy is csak a tiéd.

2025-02-21

Tatabánya

Egy év múlt el,
 S állok csak, rémület.
 Kerget, szorongat egyre,
 Fel kell jutni a Lélekhegyre!
 Gondolni ugyan miből is lehetne,
 A tudatalatti ez, vagy a tudat remeke,
 Amikor a semmiből tartunk a semmibe,
 S nyomunk csak egynéhány lélegzetvétel.
 Sorsunk hordjuk, megkapjuk, de nem akarjuk,
 Egy idő után már, nekik sem szorít, ölel a karjuk.
 Halunk, minden nap, és mégis újra éledünk reggel,
 Mit kezdhetne az ember,hisz szíve a szerelmet remélte,
 S áll. sodródik, egyedül, keresztül kasul e légüres térben.
 Eltelt egy év, az érzelmekkel teli, aszállyal sújtott medencén,
 Új harcok jöttek, s kardja véres volt, ezer démont űzött
 A mindenséggel szembeszállt, oh, a reménytől fűtött,
 Páncélját a kardjával koporsóba temette régen el,
 Égett, és lángjai között, csak szállt fel, az igézet,
 Nem félt semmitől, hisz végig tudta, ő érezte,
 A meséjük itt, e testben nem ért véget,
 Ám a Végzet rémesebb kísértet,
 Elvesz mindent, kegyetlen,
 S kerget, egyre feljebb,
 Zuhan, csúcs előtte,
 Egyenest a hegyre,
 Hiszen csak,
 Egy éve,
Ennek.

2025-01-10 Komárom