F. poeta versek

Azt kérded hogyan és mit is szeretek?

Hát most néked versemmel felelek.

Szeretem a fák zöld sűrű lombját.

Ahogyan párom angyali mesés csókját.

Csodálom a virágokat, Estike éjjeli illatát.

Ahogyan női szíved és ajkad puhaságát.

Dalos madárcsicsergésben veled sétálni.

Zöldellő rét közepén szemeid csodálni.

Haj babám, hiszen sok mindent szeretek.

De legjobban azt, mikor hozzám szólsz: 

Csókolj, csókolj, soha nem elég!

Fénylő napsugaraiban alakod figyelem.

Bársonyos ajkad, gyengéden érinthetem.

2020 04.07.

Miért szerettem meg a történelmet nem tudom.

Ezt kutatni már minek, nem is akarom.

Talán mélyen mindig is ott volt a szívemben?

Pontosan úgy, ahogy a lelkem fent az égben.

Csak azt tudom, tollat ragadtam egykor régen.

Mostmár igen, nekem is van csillagom a Csillagösvényen.

Aztán ez mit jelent, majd az évek eldöntik.

Hogy majdan egyszer, nevem ezért említik.

Most gyermekként fogok egy szépséges könyvet.

Amiben mesébe illően írva vagyon, mi az igaz szeretet.

S lőn fájdalom, lőn boldogság, ahogyan az izgalom.

Régi ősi hun nevek, látod, ott fent egy mesés Csillagon.

Hát most áldom az urat áldom az égieket, áldok minden szépet.

Mert leírtam azt, mit jelent az a szó: Szeretlek.

S majdan öreg kezeimbe tartom azt, amit szívből termet.

Vén szívem, újra átjárja az ősi egyetlen, Szittya szeretet.

Észre sem veszed úgy rohan az idő.

Hátad mögött hagyott, sok esztendő.

Hogy mennyi év telt el, fel sem fogod.

Tükörbe nézve látod, más már az arcod.

Ki szerettél, hát elhagyott meglépett.

Szívedbe őrződ a sok szép emléket.

Lelked fáradt már évek vasfogától.

Egynap arra ébredsz, egyedül alszol.

Majd elgondolkozól, mit miért tettél.

Mikor kellett volna miért nem szerettél.

Majd mindent megtennél, fogd a kezét.

Egy percre is, de visszakapd szerelmét.

Olvasom elméd rejtett sorait,

annak féltve őrzött titkait,

lelked mélyén őrzött álmait,

életed féltet pillanat képeit.

Olvasva téged már jól ismerlek,

van és nincs benned szeretet,

tudom jól, milyen vagy valójában,

titkon életet élsz, egy eposzban.

Elbújó rejtett gyenge szíved,

mi valós eldugott kincsed,

mikor voltál te igazán boldog,

mesélnek nekem a könyv sorok.

Kalandok amikben jártál,

szerető sziveddel álmodtál,

eltelik majd sok esztendő,

de nem hal meg a költő.

Miket rímek mögé bújtattál,

előlem semmit el nem dugtál,

szeretsz vagy nem szeretlek,

de mostmár én jól ismerlek.

Sorok közé zártad boldogságod,

talán ezért már nem találod,

ami szép volt, már leírtad,

magad mögé hagyva a szavak.

Tudom már mi fáj, mi nem,

miért vagy zord mással, velem,

ki őrzi a csók szép emlékét,

ismeri az író valós szívét.

Lassan mély álomra szenderült a nap.

Vajon milyen lesz nékünk a holnap?

Csillagok kellnek, csöndesen alszik az ég.

Hozzád utazom álmodban, haj, mi rég.

Fáradt vagy, aggodalom terheli szívemet.

Boldogság és öröm egyre csak kinevet.

Szívem kegyes, titkos szóval szól hozzád.

Mi ember emlékezet óta csak reád vár.

Két szerető kezem lángja szíved öleli.

Hozzád muzsikál egy költő négyes sorai.

Így alkotta isten haj, örök ifjú lelkem.

Észre sem veszem közben öregszem.

Mert most is csodás vagy szememnek.

Ahogyan megpillantott, úgy  szeretlek.

Idő megállt, de mi ketten öregszünk.

De nem telik el nap, mégis szeretünk.

Pontosan úgy imádlak mit első napon.

Örök nyugalomra tért szívem ajkadon

Azóta is ott pihen lelkem békésen.

Aludj, aludj hát egyetlen kedvesem.

2020. December.03.

21.51.