A lopakodó hold

Lopakodó hold

Virágzó réteken
Tikkasztó hőségben
Tiszta, éltető patakokon át
Utaztunk nehéz szekereinken
Hosszú karavánok során
Kínzó rabságunk felé!

A régi bűneink átsuhannak felettem,
S végigkísér végtelen utamon még ma is.
Távol mindentől,
A semmi közepén baktat szekerünk.
Föld felé lóg lovaink feje,
A bútól meggyötörten baktat tovább.

A lopakodó hold fényében
Puskalövések dörrennek!
Hajnali tájban, eltűnt karavánt keresi a lelkem,
Megfáradt álmok viharvándora
Keresi, kutatja, már mindhiába.

Rövid életünk
Egyszer véget ért ott.
S én égek tovább életem vakmerő tüzében!
S a régi bűneink lánggal égeti lelkemet,
Végigkíséri rút életem!
Örök, álmodó dzsungelében.

• Szabadság
• Sors