CSOBBANÁS

A meleg szobában minden olyan jó. De akkor mégis… Honnan jön ez a mérhetetlen hideg?

Gondolataiba mélyedt és az elmúlt év történései, mint egy film, úgy peregtek agyában.

A legnehezebb dolog tükörbe nézni és azt észrevenni, amit ott látunk.

Ezt ő is tudta, így a tükör elé halvány világítást tett a lakásban, mintha a gyenge lámpa megszépíthetné a valóságot.

Az ablakon beszűrődő reggeli fény szelíden világította meg a kis szobát, nem akart neki több fájdalmat okozni.

Több már nem kell.

Végiggondolva az elmúlt időszak történéseit, küzdelmeit,

kudarcait, a folytonos várakozással töltött időt  – elég volt.

Mindened megvan! – mondta neki egy ismerőse, mikor egy szomorúbb napon saját lelkének egy szeletkéjét próbálta megosztani vele.

Igen, meg. Amit ember elérhet, azt elértem – gondolta, de valahogy ettől még nem lett jobb kedve.

Talán élni kellene…

Talán.

Felöltözött, jó melegen, mert a hideget sosem szerette. Már csak azt nem tudta, hogy azt a valamit, ami ott belül van valahol a mellkas mélyében, azt hogy kellene felmelegíteni.

Ennyit nem ér az egész! – gondolta, és kilépett az ajtón.

Mintha egy kijózanító pofon várta volna, úgy csapott a hideg szél az arcába.

Ha elindultam, hát megyek. A „ma már mindegy” érzése kerekedett egész lényén úrrá és ment.

Cél nem volt, csak az út.

De hogy merre, hová? – nincs jelentősége, maga se tudta.

 

Egy templomhoz érkezett. Szép volt a tér, előtte üresek a padok. Emlékeiből előtört egy régi prédikáció, melyben azt mondta a pap: „Isten szeretetét valóságban megtapasztalhatjuk abban, ahogy a társunk szeret minket”. Ez mélyen a szívébe vésődött. Azóta is sokszor gondolt arra, hogy Isten őt miért nem szerette soha, miért nem szereti.

Mi rosszat tett, hogy ezt a szeretetet ő soha nem tapasztalhatta meg?

Többször próbálkozott, semmit nem kért, semmit nem várt, csak önzetlenséget, csak hogy megtalálja a saját másik felét – ahogy ezt Isten minden embernek megígérte.

A társadalom, az emberek, már régen kivetették, megszólták. De ő nem adta fel…

A ma reggel viszont annyira más.

Nem tudni mitől, talán az a furcsa nyomás ott benn…

Tovább lépkedett.

A híd, amelyet annyira szeretett, most nem tűnt másnak csak egy halom ócska vas szerkezetének, amelyen át a szél karcsú táncot lejt. Csipkelődő hangulatában bele-belemar az ember arcába, megtépi ruháit.

A híd és a város üres volt. Ő így érezte.

Tűz jegyben született, így a víz látványa mindig megnyugtatta, lelkét simogatta. Tudattalanul is idehozták lábai, a megnyugvást keresve.

A híd közepén megállt, rozsdás korlátját szorongatva a mélybe nézett.

A korlát mintha megingott volna kezének szorításától.

A kavargó víz egyik pillanatban húzta magához, a másikban taszította.

Amikor otthonról elindult, semmit nem tervezett, csak hogy sétál egyet, feladja a szoba kényelmét, hogy teste és lelke ugyanazt érezze: a hideg ölelést.

Remélte, a friss reggel megteszi hatását…

Megtette.

Győzött a mélység.

 

A járó-kelők egy csobbanásra lettek figyelmesek. Az egyik megjegyezte: „valami beleeshetett a folyóba” – majd ő és a párja tovább mentek. Egy kerékpáros még látott egy sálat lebegni a vízen, s arra gondolt:” hogy milyen kellemetlen lehet, ha valakinek letépi a szél a nyakából a sálat, hiszen a ma reggel valahogy  o ly a n  hideg” – de egy kutyát kellett éppen kikerülnie és tekert tovább…

 

… és valóban, a híd és a város üres

lett…