Emi blogja

Sorsomról most nem írok, barátok, köztetek vagyok, rengeteget segítetek nekem, megköszönni nem elég az életem!

Erzsi nénim, túl a napi harcokon, remélem még megtapasztalom, olyan is volt velem, mint kedves rokon. Életét a sors több helyen megtörte, őt magát nagyon-nagyon meggyötörte, ezért kötöttük össze utunkat - szerintem - örökre.

Két buta, tragikus véletlen, és nincsen senki ebben az életben, sajnos én sem, aki vigaszt adhatna neki. Megfogadtam, segítem, gyámolítom, míg erőnkből telik, de fájdalmai csak őt terhelik.

Szülészorvos a kislányát rövid életére teljesen tönkretette, s hogy nagyobb legyen elkeseredése, 15 év után a Jóisten őt tőle elvette.

Üzemi baleset a másik véletlen, sajnos, ez is kivédhetetlen volt, lábában a szögecs a fájó múlt, mit egy lelkisismeretes orvos belebarkácsolt, az amputálás, csak egy hajszálon múlt.

De amit nem értek, hiszen kettős az érdek, sértések bántások, és bennem a miértek!

Ráadás még a két férj elvesztése, így lesz teljes az ó "kór"-képe!

Én nagyon szeretném, ha kicsit megnyugodna végre!

Az egyikért nem kellett messzire mennünk. Útközben játszottam, ezt elmondom, ezt nem, ezt szeretném, de nem fogják megérteni, ezt is elmondanám, de vita lesz belőle. Maradt három téma, Ildi, időjárás, politika. Megérkeztünk, kötelességtudó kávéfőzés, néhány semmitmondó mondat, átlátszó mosoly, búcsúzás. Általában zokogott a lelkem hazafelé, és megfogadtam, hetekig nem megyek anyuékhoz!

A másikért sokat utaztunk. Már napokkal előtte lázasan készülődtem, gyötörtem Sanyit, üres kézzel ne menjünk, semmiképpen,  valami apróságot vigyünk magunkkal. Már az út is kellemesen telt, tudva, órákig tartó beszélgetés, jó hangulatú hétvége áll előttünk. Soha nem csalódtam, mindig sok-sok mosoly, és hatalmas szeretet fogadott.

Ismerősként köszöntött a kiskapu nyikorgása, és a bejárati ajtót sosem mi nyitottuk, após tárta ki előttünk. Nagyon kedvesen fogadott minket, azonnal forró kávéval kínált, tetején, ha futotta a kis nyugdíjukból, két kis kocka csoki!

Gyors, mindenre kiterjedő kérdések, tálalt nekünk, mindig, amire éppen futotta.

Majd: még beszélünk gyerekeim, menjetek be anyátokhoz, már nagyon vár!

Órák teltek el beszélgetéssel, külön-külön velük, utána négyesben, számomra feledhetetlen.

Életem egyik legborzasztóbb napján, anyám így szólt Sanyihoz:

Részvétünk, hogy meghaltak a szüleid, tudom, közeledni kellene, de nem megy, értsd meg, ugye nem baj? Nem baj!-mondta Sanyi, és én szégyelltem magam anyámék helyett!

Kegyetlenséget mondok Neked- fordult hozzám, de örülj neki, hiszen fele bánat!

Tudj' Isten, én nagyon szerettem volna még néhány évig keseregni egyikükkel a másikért, de a Jóisten nem adta meg!

Sajnos még csak egyszer jártam abban a csodálatos városban. Ha jól számolok, mikor is, nem tegnap, nem múlt héten, nem múlt évben, összeadok, kivonok, 25 éve éppen!

1984. nyara úttörőtábor egy nagy campingben!

Gyerekek, ha kérdezné valaki, volt zászló felvonás, napiparancs stb.

Volt hát... esti folyosó DISCO, tanároknak éjszakai fürdőzés, nekünk szökés utánuk! "Szellemjárás" lepedőben, kilincs kenés fogkrémmel!

Már akkor is szerettem az édességet, ott ettem először kürtőskalácsot!

Emlékeim: Móra múzeum, Dóm tér, sok-sok séta, fura, hogy Rókus város..többre nem emlékszem sajnos, dehát... azóta 25 év telt el!

Jó néhány évvel ezelőtt, amikor még többet ért a pénzünk, és nem volt ekkora kilátástalanság, minden évben kétszer-háromszor felkerekedtünk családostul, hogy nézzünk körül kis hazánkban. Felejthetetlen kirándulások voltak ezek, jó néhány év megszakítás után, az idén húsvétkor újra lehetőségüjnk volt ellátogatni Pécsre, Villányba, Siklósra.

De ez a történet másról szól!

A kirándulásokat mindig családi megbeszélés előzte meg, a két állandó sofőr a párom és a bátyja, hozta a döntést, merre is menjünk.

Aggtelek

Elindultunk egy csoporttal a cseppkőbarlangba, kora tavaszi nap volt, szólt az idegenvezető, hogy a denevérek most ébredeznek, aki magasabb hajtsa le a fejét, hogy nehogy megzavarjuk őket. Erre, a mi lányunk, aki akkor volt 3-4 éves, és már az indulástól kezdve boldogította a útikalauzunkat, megkérdezte:

- Én is hajtsam le fejem? - !

Kiskunmajsa

Megérkeztünk a fürdőbe, elhelyezkedtünk, átöltöztünk, indultunk a medencéhez. Sógorom és a párom beugrott a vízbe, én már benne ültem addigra, megszólal mellettem egy nő:

- Na megjöttek a barmok, ugrálnak a medencébe!

odafordultam hozzá:

- Asszonyom, tudja, kik ezek a barmok?

- Nem!

- az egyik a férjem, a másik a sógorom!

Mit mondjak, a nő után szabályosan "porzott" a víz! :))

Képzeletben itt ülök a nagy "mézesbödönöm" mellett, nem mézzel, emlékekkel van tele. Sajnos, sok a keserű íz. De, na most, most, hoppá, megvan, az egyik kedvencem, Ildi még csak pár hónapos volt akkor.

Túl voltunk az ijedtségen, amit a toxoplazmózis okozott, "szorgalmasan" játrunk a kórházba, és jobb híján csak az orvosok tudásában bízhattunk, hogy ha beszedi egyéves korig a gyógyszereket, és a 10. évéig nem jön vissza a fertőzés, akkor már nem veszíti el a szeme világát!

Szóval, mi "megúsztuk" a liszt- és tejérzékenységet, viszont hasfájós volt a szentem, és rengeteg mindennel próbálkoztunk. Készültünk az első nagy komoly családlátogatásra, felöltöztötettem Ildit a hófehér rugijába. De akkor is, mint akkor már hetek óta, bármit adhattunk, a produktum csak nem jelentkezett a pellusban.

Kérdezi a párom:

- "Legutóbb mit adtál neki?-

- "Őszibaracklevet"-

- Hát próbáljuk meg most is! -

- De az nincs itthon, csak vilmoskörte! -

- Hát akkor azt! -

Így történt, hogy mire a család megérkezett, Ildi fehér rugija egészen más színben tündökölt, és éppen próbáltam eltakarítani a nyomokat!