Szeretetmese

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy szabó. Nagyon értette a szakmáját, szebbnél szebb ruhákat varrt mindenki megelégedésére, akik ismerték őt és családját, csak nagy szeretettel tudtak róluk mesélni. Ám ő mindig többre és többre vágyott, nem, nem nagyravágyó volt, sőt inkább a szerénysége tetszett mindenkinek. Úgy érezte, tud valamit, amit ajándékba adhatna az embereknek, gondolkodott napokig, hetekig végül eldöntötte, készít egy nagy kék takarót.

Igen ám, de nem egy egyszerű kék takarót, amolyan tucatárut, hanem olyan igazi puha, meleg, simogató dolgot. Elhatározását tett követte, vásárolt hozzá anyagot, és elkezdett dolgozni, közben érezte hogy az emberek iránt érzett szeretete árad szét a lelkében, szívében és ezt mind belevarrta a takaróba, amely mind nagyobb és nagyobb lett. Elkészült vele, csodájára is járt mindenki, de valami még mindig hiányzott.

Jó, a szeretetemet belevarrtam a takaróba, és úgy érzem még sokat tudnék készíteni, de hát ez csak egy darab, hogyan ajándékozzam meg az embereket? - gondolkodott. Törte a fejét, majd hirtelen meglátta az ollót az asztalon.

Gondolkodás nélkül elkezdte szabdalni, sok-sok kicsi darabra, és szép lassan elosztogatta az embereknek. Mikor megvált az utolsó darabkától is,  nagyon elégedett volt, lelke megtelt örömmel, és újúlt erővel látott munkának. Jöttek az emberek kértek tőle takarót, de nem darabkát, hanem egészet, és attól a naptól kezdve ő csak varrt varrt szorgalmasan, szeretet-takarót.