1970 blogja

Mindenki magában keresi a megváltást,
hát hiszek a szóban: igaz,
százszor megnézek százszorszépeket,
de sokszor megriaszt
öreg tükrökben a keserűség.

Megszidhatsz, mert nem értem a lényeget,
nem veszek komolyan semmit,
pedig a haláltól minden nap rettegek,
nem látok többé játszóteret,
hogy gyerekek majszolnak bejglit.

Tündérmeséken nőttem fel,
hol a jók mindig győztek,
mára csak belül rejtőznek királylányok,
várfalak közt,
valami fene nagy hegy tetején,
eszegetve az álom-befőttet.

Mindenki keresi a megváltást,
én adnék szívet,
ha tudnék, májat és vesét,
egy részt magamból,
ne köszönd, tessék.

A magányról nem szabadna írni,
megcsúful a betű a lapok homlokán,
egy rossz mozdulat az ideget becsípi,
fájni fog, és késő felkelni korán.

A magány durva, sorokban a bűnjel,
kutyaszemeimben csipa: sorsszerű,
s mit kilőnék, visszafelé sül el,
halálig hű minden leírt betű.

Lehetnék, mintha, erős hátizommal
áldottak volna, igaz, ez feltételes,
hazudom dalnak mindazt, mi sóhaj,
hogy zongorajáték, pont négykezes.

a hatodik résznél kidőltél,
kihullott kezedből a kötet,
az aranybetűkkel megírt,
magasabb szinten köttetett,
unalmas volt vagy fáradtál
bele majd ki egy oldalon,
és nem tartott vissza semmisem,
se fülszöveg, se a tartalom.
pár fejezet azán elveszett,
ki tépte ki, nem érdekes,
abban az időben mindig fújt,
gyakran a helyzetünk szeles.
még szamárfül jelzi hol maradt
abba, de tőlem ne lapozz,
kemény a fedél, sok a rajz,
kétlem, hogy ettől lázba hoz
kiolvasni, már nem lehet,
bár elképzeltem annyiszor,
ülünk, én a térdeden, apu,
de ez van, ez a néhány sor.

Akkor is eső után volt.
Nagyanyám pászkát csomagolt,
üvegnyi bort, sót és sonkát,
mire Nap ült az égre,
hajamban szalag, blúzom csipke,
úgy indultunk a hegyre
földúton, a hídon át
ünnepi ruhában, ünnepi szívvel,
bíbic feleselt egy csízzel,
vagy széncinkék voltak, ma sem tudom;
és szomszédok jöttek, a hegyre fel
kaptattak, mint ki sorsot cipel
kosárban, súly húzta válluk;
Nagyanyám nem mondta, de láttam szemén
- könnyű volt terhem, éreztem én -
hit közé álmokat csomagolt,
s belém, tán madár költözött
akkor a hegyen, két harangszó között
Nagyanyám hite:
Nap ül az égre eső után.

és szeretem még a lusta, buja órát,
az andalgó percek ütemét, veled
lélegzem ki-be a pillanatot lomhán,
szemudvaromban léggömbként lebeg

nem a fülemmel, a szívemmel hallak,
itt vagy és elég, hogy vagyok
húsodba égett - sosem tagadtad -
ennyire közel tiszták a zajok

semmi sem olyan, és minden a régi
mederben folyik, ezért ma még
butaság lenne a holnapot félni.
Most jó, megvallom, azért.