1970 blogja

Nyarat idézek magamba:

Kis szoknyát, szalmakalapot

A vállamon ejtőzne a nap,

Szundikálva egy jó nagyot.

Nyarat idézek magamba:

Vízcsobbanást, üde zöld füvet

Nyugágyon lustán nyújtózva

Számolnám a bodros felhőket.

Nyarat idézek magamba:

Dús mezőt ámuló kék eget

Beolvadnék a pipacsba

Csak a fejem búbja integet.

Nyarat idézek magamba:

Langyos szellőjű éjeket

Fülledt sötétben megbújva

Csillagot keresnék veled.

Nyarat idézek magamba:

Színekbe villanó égcsatát

Falevél susogó dallama

Kíséri eső dobjátékát.

Kéklő tengerszembe nézek

Zöldbe forrongó vágyadba

Újjaink összeölelkeznek

Nyarat találok magamba

Igéret földjét nem igérsz,

Nem bújhatok hozzád álmodban.

Ágyamig esténként nem kisérsz,

Nem foghatom kezed lázadban.

Ádáz éjjeken nem ölelsz,

Nem láthatom a napkeltét veled.

Felriadt jajomra nem felelsz,

Nem táncolhatjuk át az életet.

De megérzem követelő vágyad,

Kedvem hangját ismered.

Kiolvasom szemedből a mádat,

Rezdülésem szikráját követed.

Mosolyom igéz, búságot feledsz,

Télből nyárba szívembe tekintlek.

Világtól elrejtve izzón szeretsz,

Bolondult hévvel örökké szeretlek.

Arcomra éket váj a mélabú.

Elered a szakadó eső.

Lelkemben dúlva-fúl a háború.

Tehetetlen testem hordozom.

Igézőn figyelnek a lidércek.

Szemükben vágy, rámleső.

Félelmeim mérgükkel vegyülnek,

Poharam megtöltik, kiiszom.

Átjár a kábító, vad rémület.

Ijjedten vacogok, ágyamra ül,

Vihog a fekete szárnyú képzelet.

Leterít a nevenincs démon.

Tapintható a nyomasztó téboly.

Zöldszemű szörnyem rámkacsint.

Kiáltásom egy ébredő sikoly:

Elég volt! El innen! Nem hagyom!

Édesanya! ölelő karok, elfogult-büszke mosoly, biztonság, menedék, feltétlen-önzetlen szeretet...az Anyukám emléke. Ez az egy szó is millió, kimondhatatlan érzést kovácsol bennem. És fájót is. Már nincs velem... Mégis, mikor rá gondolok, kimondom a nevét, megrohannak az érzelmek, a megfogalmazhatatlan szeretet.

Haza! páratlan történelmünk, múltunk, királyaink, népmeséink, hagyományaink, a MAGYAR szó hallatán összecsendülő szívek... Bárhol vagyunk a világban, magyar szót hallva azt mondjuk:földim. Az én földem embere. Mindegy, az ország melyik szegletéből  való, ezer és ezer dologban egyszerre érezzük a magyarság szeretetét.

Barátság! elfogadás, öröm, együttérzés, közös emlékek, vidám szócsaták, meghitt beszélgetések... Tudod, rá mindig számíthatsz.S nem kér cserébe semmit, csak, hogy ott legyél te is neki, ha szomorú, ha vidám, ha boldog, ha boldogtalan. Aki büszke rád a sikerben és támogat a bajban. Összeköt egymás elfogadó szeretete.

Szerelem! ölelés, szárnyalás, titkok, szenvedély, csodálat, féltés, hiány... Csak Te! érzése és Nélküled soha már! A boldogság eufóriája. Szerelem- szeretet.

A viszonzatlan szerelem is tüzet lobbant, fáklyát tart az érzelmek birodalmában, kinyítja szívünket valami felé...érzések felé, amitől emberek vagyunk.

Érző-boldog-gazdag Emberek!

Édesapa!

Ezt az érzést nem ismerem.

(2009.02.28.)