1970 blogja

Kegyes napokon élünk a mának

Víg perceket habzsolunk

Lefejtjük magunkról szomorú ruhánkat

Felöltjük vigyorgó álarcunk

Napsugarak mögé rejtük a bánatot

Elhisszük a ragyogást

Szélnek eresztünk mélybe húzó gondot

Édes- édes a szabadság

Tócsák tükrében arcképünk mulat

Mosolyogja önmagát

Megbocsájtásba simítjuk a múltat

Ékszerdoboz a világ!

Ha nem köszöntöttek fel Nőnapon, nem azért, mert nem vagy Nő, csak nem vettek észre...

  Kislánykoromban gyakran menekültem a mesékbe. Én voltam mindig a királykisasszony,akit megment a királyfi. Ellovagol érem a világ végére is,megkűzdve a sárkánnyal. A legszebb lányok közül engem választ, rámismer a kis üvegcipőmről, meg persze a szemem ragyogásáról. A legmélyebb, legelvarázsoltabb álmomból felébreszt egy érintéssel, a csókjával. Gyakran képzeltem azt is, hogy bezárva vagyok egy vártoronyba és sanyarú sorsomból kimenekítve eljön érem Ő, a Lovag- nevet is adtam neki:Angyal Lovagnak neveztem el. Én ledobom hosszú raboskodásom alatt megnőtt szikrázó hajfonatomat, Ö felmászik a hajlajtorján, leteszi elébem a kardját és azt mondja: "Eljöttem érted szép kisasszony. A szívem a tiéd!" És boldogan élünk,amig megnem halunk.

  A meséimben mindig gyönyörű ruhákban járkáltam a palotámban, zizegő-suhogó hangot hallatva. Arany, ezüst, bíbor színekben pompázó ruhák voltak, pörgő-forgó szoknyával, hosszú uszállyal.

Ezeken a meséken nőttem fel, s lettem nagylány...

...amikor teljesült az a vágyam, hogy farsangi öltözetként viselhettem egy földig érő aranylamé csodát,alatta rámával... Már a bevonulásom is királynői volt, legalábbis,én annak éreztem magam. Méghogy a ruha nem öltöztet?...

Egész éjjel táncoltam,mint Hamupipőke... Sikkesen libbent az anyag, libbentem vele, pörgött-forgott a ruha, pörgött-forgott az egész világ. Boldog voltam.

Az álommesémet még ma is álmodom....Talán egyszer minden valóra válik... 

Édesanya! ölelő karok, elfogult-büszke mosoly, biztonság, menedék, feltétlen-önzetlen szeretet...az Anyukám emléke. Ez az egy szó is millió, kimondhatatlan érzést kovácsol bennem. És fájót is. Már nincs velem... Mégis, mikor rá gondolok, kimondom a nevét, megrohannak az érzelmek, a megfogalmazhatatlan szeretet.

Haza! páratlan történelmünk, múltunk, királyaink, népmeséink, hagyományaink, a MAGYAR szó hallatán összecsendülő szívek... Bárhol vagyunk a világban, magyar szót hallva azt mondjuk:földim. Az én földem embere. Mindegy, az ország melyik szegletéből  való, ezer és ezer dologban egyszerre érezzük a magyarság szeretetét.

Barátság! elfogadás, öröm, együttérzés, közös emlékek, vidám szócsaták, meghitt beszélgetések... Tudod, rá mindig számíthatsz.S nem kér cserébe semmit, csak, hogy ott legyél te is neki, ha szomorú, ha vidám, ha boldog, ha boldogtalan. Aki büszke rád a sikerben és támogat a bajban. Összeköt egymás elfogadó szeretete.

Szerelem! ölelés, szárnyalás, titkok, szenvedély, csodálat, féltés, hiány... Csak Te! érzése és Nélküled soha már! A boldogság eufóriája. Szerelem- szeretet.

A viszonzatlan szerelem is tüzet lobbant, fáklyát tart az érzelmek birodalmában, kinyítja szívünket valami felé...érzések felé, amitől emberek vagyunk.

Érző-boldog-gazdag Emberek!

Édesapa!

Ezt az érzést nem ismerem.

(2009.02.28.)