1970 blogja
GondolatokOkoskodás
Az élet egy salátaöntet,
s mi a salátafejek
pikánsságát nyeljük:
a savanyúval kevert édeset.
Szél kuszák
Kuncogásán a szél átsiet
s a pilláiból kisöpört liget
szemlesütve vár,
mintha ez a bolond nyár lenne az egyetlen
amiért érdemes
fenn a dombon még akácillat száll
felhajtott gallérú fák
kalapja alá belekap
az indulat
leveleket űz, ahogy vadász kerget vadat,
viszi a szalma-sárga mezők csokrát,
fejtetőn csomókban boglyák;
méregzöld hínárok fogják
a tóba tört sugarat,
s a csönd sűrű fátyolát
nem lebbenti
csak a vízfelszínen matat egy kusza ág,
hullámokat borzol,
és ahogy omlik, bomol
a nyár,
mint ruháját levetett könnyűvérű nő,
utána szél fekszik el a szívben,
hangosan jégeső kopog,
majd elcsendesül minden.
Zöldek
Hová tűnnek
a ránk pelenkázott évek,
mikor gondoskodással etetnek
s maszatokkal is tiszták, szépek
vagyunk nyüszögő holnapok,
a sivalkodó félek még szekrényben,
polcon összehajtott,
akasztott göncök
majd egyszer belenövünk.
S miért nem tűnnek
mikor bennünk fákat téptek,
nyüzsgő nyűgnek áldoztunk,
oltárokat hazudtunk a fénynek
-sötétben fáklyaként égett-
s máglyán leltük halálunk
újra meg újra
mikor tagadtunk az elengedésnek
egyszer majd engedünk.
És a sok tűnő, nem szűnő
tűnődések közt lepődünk azon,
dallamtalan lett a dal
s az ének szomorkás sanzon
búgócsiga létünkből kipörögni merünk?
*******
Egyikünk és másikunk,
ahogy vagyunk: akárki
hisszük még, ki szeret:
lesz,
valaki leszünk,
a mindenkiből egyetlen,
leplét ledobott sejtelem:
igaz,
s hogy azt a valamit
- mi a megfoghatatlanságból ered-
majd fogjuk, szorítjuk
mert épp ez mit keresünk
vagy több is az.
Kapcsok
Elvágott köldökzsinórral táplálékod veszett,
külső ingerekből lesz-e anyatej?
míg az agy dohog, a szív mosolyog,
harcukban melyik, ki győzni mer?
Keresed az eszményt dallamok hevében,
mit a változások szabályokba tör,
boldogság képedet tévesen fested,
ügyetlen a kéz, szemed amatőr.
Álarcodra tükröd nagyujjal mutat,
a homorúságába belegörbül hátad,
domborodsz ott, hol már nem vagy igaz,
álmok dajdajozás, neked kiabálnak.
Árnyék oldalad sötétet parancsol,
s ha dobnád el maszkod pókhálóba akad,
hibáiddal szakadj, lépj tovább lélekig,
új világot gyújts, győztesnek nyerd magad.
A forrásra találsz, szokatlanságból meríts,
érzésekkel lásd merre a közös fény,
hol egyazon tóba terelt csatornák folynak,
partján ülünk a tűznél a világ köldökén.
Egyszer volt...
Egyszerűn, ha mondanám
lenne itt-ott csavar,
hogy erős lelkünkbe befészkel
csűr, kavar
az élet
produkálja magát,
lehet, csak katicák
sűrű erdőben, a lombon,
mégis egy belénkszáll,
motoz, kóricál,
s mi a nagy, a bátor
kis lábaiba botlunk,
pöttyei úgy hullnak széjjel
bennünk,
mint idegen szavak, idegen országban:
nem értjük.
Ösvényeken megyünk, keresünk csapást,
s tisztáson magyarázatot
és belemagyarázunk ezt-azt:
büntetést, ármányt, titkot,
pedig csak mi gabalyodunk itt-ott
saját szárnyunkba,
mögöttünk tollaink,
megtépázottan kelünk útra
tovább, tovább
- keserves világ -
áthágva dallamon, derűn,
a nagyszerűt nem vesszük észre,
az egyszerit a picikben.
Hogy mondjam másképp, egyszerűn?