1970 blogja

Gondolatok
1970•  2011. június 21. 17:23

Okoskodás

Az élet egy salátaöntet,

s mi a salátafejek

pikánsságát nyeljük:

a savanyúval kevert édeset.

1970•  2011. június 13. 10:48

Szél kuszák

Kuncogásán a szél átsiet

s a pilláiból kisöpört liget

szemlesütve vár,

mintha ez a bolond nyár lenne az egyetlen

amiért érdemes

 

fenn a dombon még akácillat száll

 

felhajtott gallérú fák

kalapja alá belekap

az indulat

leveleket űz, ahogy vadász kerget vadat,

viszi a szalma-sárga mezők csokrát,

fejtetőn csomókban boglyák;

méregzöld hínárok fogják

a tóba tört sugarat,

s a csönd sűrű fátyolát

nem lebbenti

csak a vízfelszínen matat egy kusza ág,

hullámokat borzol, 

és ahogy omlik, bomol

a nyár,

mint ruháját levetett könnyűvérű nő,

utána szél fekszik el a szívben,

hangosan jégeső kopog,

 

majd elcsendesül minden.

1970•  2011. május 29. 16:45

Zöldek

Hová tűnnek

a ránk pelenkázott évek,

mikor gondoskodással etetnek

s maszatokkal is tiszták, szépek

vagyunk nyüszögő holnapok,

a sivalkodó félek még szekrényben,

polcon összehajtott,

akasztott göncök

 

majd egyszer belenövünk.

 

S miért nem tűnnek

mikor bennünk fákat téptek,

nyüzsgő nyűgnek áldoztunk,

oltárokat hazudtunk a fénynek

-sötétben fáklyaként égett-

s máglyán leltük halálunk

újra meg újra

mikor tagadtunk az elengedésnek

 

egyszer majd engedünk.

 

És a sok tűnő, nem szűnő

tűnődések közt lepődünk azon,

dallamtalan lett a dal

s az ének szomorkás sanzon

 

búgócsiga létünkből kipörögni merünk?

 

*******

 Egyikünk és másikunk,

ahogy vagyunk: akárki

hisszük még, ki szeret:

lesz,

valaki leszünk,

a mindenkiből egyetlen,

leplét ledobott sejtelem:

igaz,

s hogy azt a valamit

- mi a megfoghatatlanságból ered-

majd fogjuk, szorítjuk

mert épp ez mit keresünk

vagy több is az.

1970•  2011. május 13. 19:02

Kapcsok

Elvágott köldökzsinórral táplálékod veszett,

külső ingerekből lesz-e anyatej?

míg az agy dohog, a szív mosolyog,

harcukban melyik, ki győzni mer?

 

Keresed az eszményt dallamok hevében,

mit a változások szabályokba tör,

boldogság képedet tévesen fested,

ügyetlen a kéz, szemed amatőr.

 

Álarcodra tükröd nagyujjal mutat,

a homorúságába belegörbül hátad,

domborodsz ott, hol már nem vagy igaz,

álmok dajdajozás, neked kiabálnak.

 

Árnyék oldalad sötétet parancsol,

s ha dobnád el maszkod pókhálóba akad,

hibáiddal szakadj, lépj tovább lélekig,

új világot gyújts, győztesnek nyerd magad.

 

A forrásra találsz, szokatlanságból meríts,

érzésekkel lásd merre a közös fény,

hol egyazon tóba terelt csatornák folynak,

partján ülünk a tűznél a világ köldökén.

1970•  2011. április 17. 18:36

Egyszer volt...

Egyszerűn, ha mondanám

lenne itt-ott csavar,

hogy erős lelkünkbe befészkel

csűr, kavar

az élet

produkálja magát,

lehet, csak katicák

sűrű erdőben, a lombon,

mégis egy belénkszáll,

motoz, kóricál,

s mi a nagy, a bátor

kis lábaiba botlunk,

pöttyei úgy hullnak széjjel

bennünk,

mint idegen szavak, idegen országban:

nem értjük.

Ösvényeken megyünk, keresünk csapást,

s tisztáson magyarázatot

és belemagyarázunk ezt-azt:

büntetést, ármányt, titkot,

pedig csak mi gabalyodunk itt-ott

saját szárnyunkba,

mögöttünk tollaink,

megtépázottan kelünk útra

tovább, tovább

- keserves világ -

áthágva dallamon, derűn,

a nagyszerűt nem vesszük észre,

az egyszerit a picikben.

Hogy mondjam másképp, egyszerűn?