1968 blogja

1968•  2015. május 1. 19:12

Lumbálpunkráció

 

 

Úriembernek  ( avagy  úri  némbernek ) 

látszani  mindenki  szeretne,  sőt:  akar, 

míg  körülkerítetlenek  a  humán  állatkertek 

és  majomgesztusok  nyomán  fénylik  a  kutyasz… 

 

Nna,  de  ne  disznólkodjunk  írásban,  hiszen 

édes  anyanyelvünk  megoldást  kínál: 

jó  magav i s e le ttel  még  sokra  viszem, 

a  magat a r t á snak  pedig  a  sors  a  zsebébe  pisál 

menetrendszerűen,  hogy  csak  úgy  fröcsög, 

mint  az  a  másik,  sárból - porból  gyúrt, 

külsőre  tetszetős   kis  …  ( ld.:  tejtartó  edény ) 

aki  a  fővárosban  adja  a  vidéki  ficsúrt, 

de  ”lejön”  apanázsért  minden  elsején. 

 

Hát…  ritka  találmány  az  ember, 

’s  aki  megalkotta,  rég  beláthatta: 

zsák(utcá)ba  fulladt  mára  ez  a  tender 

is  -  hiábavaló  a  sok  csinnadratta, 

a  teremtéselmélet,  a  megcsalt  hit  és  remény, 

alanyaként  nem  tudom,  mi  lenne  jobb: 

nyilvánosan  szégyellni  vagy,  ha  elrejteném 

talmi  fénybe  öltözve,  hogy  némi  éhkopp 

mardossa  aszott  lelkiismeretemet. 

Pedig,  nem  az  én  bűnöm  és  nem  az  én  ”dolgom”, 

mégsem  vonhatok  vállat  vagy  jelenthetek  beteget, 

miközben  esélyem  sincs  rá,  hogy  egyszer  megoldom. 

 

Rájöttem,  Isten  gordiuszi  csomói  szórakoztatóak: 

lehet,  mert  nem  tudom,  mi  vár  mögötte  

vagy  bosszantó  együtthatóként  összeadódnak 

( és  az  sem  zavar,  hogy  tán  meg  sem  kötötte ) 

 

 

( 2014.  július  12. ) 

1968•  2015. április 28. 12:11

A nemzetiszín bicikli

A  nyolcvanas  évek  elején,  jócskán  még  a  Kádár - rendszer  idejében  történt  meg  az  alábbi  eset:

A  nagyszüleimnél  töltöttem  a  nyarat  egy  somogyi  kis  faluban,  Várdán.  A  falusi  gyerekek  persze,  idegenkedve  és  olykor  gúnyolódva  fogadták  a "városi  kölyköt",  de  volt  egy  közös  pont  a világunkban:  a  biciklizés. 

Mi,  lakótelepi  fiúk  az  akkori  motor - műszaki  bolt  "kínálatából"   "sufnitunningoltuk"  a  boldog  emlékezetű  Csepel  Camping  cangákat,  amely  főleg  a  különböző  színekre  való  átfestésekből  és  a  "crossosításból"  állt:  a sárhányókat  megemeltük  egy  hosszabb  tartó  segítségével,  a  láncba  betoldottunk  egy - két  szemet  és  a  hátsó  kerékre  az akkor  már  szórványosan  beszivárgó  és  ritka  jó  cserealapot  jelentő  BMX külsőket  szereltünk  fel  ( BMX - et  csak  évekkel  később  lehetett  itthon  is kapni ).  Aki  nem  tudott  hozzájutni,  az  bizony  a  hazai  kereskedelemben  bőven  beszerezhető,  szovjet  gyártmányú  "Verhovina"  külsőre  szorítkozott,  ill.  préselte  rá  a  felnire  -  mint  jómagam  is.  Ennél  a  külső  gumiméretnél  már nem fért  el  a  hátsó  sárhányó,  csak  a  krómozott  csomagtartó  a  lámpákkal.  Mai  szemmel  visszatekintve,  inkább  az  indiai  buszok megjelenési  világával  rokonítható  némelyik  akkori  járgányunk,  de  mi   persze,  nagyon  büszkén  róttuk  a  parkolók  vagy  az  erdei  utak  kilométereit. 

Nos,  ezzel  az  átalakított  biciklimmel  érkeztem  a  faluba  azon  a  nyáron  és  rögtön  feltűnést  is keltettem  vele  a  megszokott  "tanyabike" - ok  világában:  "Hát  ez  meg  hogy néz  ki?"  ( A  falu  tintása )  "Ez  semmire  sem  jó..."  ( A  postás)  "Apám...  ezagépatiedé?"  ( Az  első  korombeli,  majd  újdonsült  barát ).  Akárhogy  is,  önkéntelenül  sikerült  beindítanom  az iskolai  szünetben  otthon  veszteglő  srácok  fantáziáját,  ami  eleinte  abból  tűnt  fel,  hogy  szinte  mindennap "új"  bringával  láttam  egyiküket,  másikukat.  A  szárnyaló  fantáziáknak  itt  is  csak  az  elérhető festékkészlet  és  a  zsebpénz  szabott  határt:  volt,  akinek  fekete - (hőálló)arany  színben  ( a  la  ravatalozó )  pompázott  a  "vasa",  de  előfordult  két  menyasszonyfehér  is, valamint  a  traktoros  fiának  a  gyanús  nemzetiszínű  "gépe"  is:  a  hátsó  villa  gyepzöld,  a  váz  közepe  törtfehér  ( azt  hiszem,  ez  baráti  kölcsönfesték  volt )  az első villa  és  a  kormány  pedig  a  traktorokon  jellegzetesen  akkoriban  használt  matt  paprikapiros  ( a  nemzeti  szín  nem  politikai  szemléletből  volt  gyanús,  hanem,  mert  az  apjának  éppen  zöld és  piros  Zetorjai  voltak ).  Hát, így  alakultunk  az  egymásnak  kölcsönösen  nyújtott  szerelési/mázolási  segítség  keretében  pár  napon  belül  a  falu  közlekedésébe  új  színeket  hozó  csapattá. 

Egy  napon  a  Fő  utcát  róva  ( három  kis  utcára  oszlott  a  helység )  elérkeztünk  a  templom - kocsma - posta  térbeli  "szentháromsága"  elé.  A kocsma/bolt  előtti  teraszon  békés  együttsörözésben  beszélgetett  a  plébános,  a  párttitkár  és  a  postamester.  Ahogy közeledtünk,  szinte  kedvtelve  tekintettek  italuk  felett  a  színes  társaságunkra,  ám  ebben  a  pillanatban  megtörtént  a  baj:  a  traktoros  fia  belehajtott  egy  kátyúba  és  elegáns  tigrisbukfenccel  átvetette  magát  a  járműve  zetorpiros  kormánya  felett,  majd  elterült  és  a  saját  biciklije    még  abból  a  lendületből  jól  hátba  is köszöntötte.  Persze,  szégyellve  a  figyelmetlenségét,  hamar  talpra  ugrott  és  leporolta  magát  az  ijedten  a  közben  felugró  notabilitások előtt,  majd  indulatosan  belerúgva  a  földön  heverő  kerékpárjába,  fennhangon  felajánlotta  egy pásztorórára  az  Úrnak  ( "Hogy  az  Isten  b..ssza  meg  ezt  a  vörös  kormányt...").

Mivel  a  párttitkár  volt  a  fiatalabb  ( és  így  a  gyorsabban  odaérő )  tőle  kapta  a  pofont  és  az  intő  - kérdő  mondatot,  hogy mi  ez a  nyilvánosan  megejtett  reakciós  megnyilvánulás?!?  Majd,  a  plébános  is  értésére  adta,  hogy  szükségét  látja  némi  lelkigyakorlat  elvégzésének  és  várja  a  másnap  reggeli  misén,  ahol  is majd  kirója  a  penitenciát  az  "átokkal  fertezett  szájú"    eltévelyedettre.

Harmadnapra  a  kérdéses  kerékpár  át  lett  mázolva  amolyan  halvány  narancssárgára.
Ami  gyanúsan  emlékeztetett  a  mezőgazdasági  vontatók akkoriban  használt  színére...

1968•  2015. április 27. 20:11

Családtalan fa



 

Eddig soha nem volt ilyen bús tavaszom.

 

Színeket varr zöldjébe a lusta pagony

és most is mókásan virágzik a barka

( mintha ágából bújna ki a nyúl farka )

vidám csodával Feltámadást hirdetve,

hogy a Földnek legyen újra élni kedve:

Ne böjtre emlékezzen - a jövőt nézze,

fullánkokat feledve, vágyjon a mézre,

mintha neki szólna minden csók, mi csattan

tagadva, hogy léte a Léttel áll harcban.

 

’S vesztes hadjárat ez: sziszifuszi tusa

melynek cincinnáti legionáriusa

csak maggal élheti túl az ütközetet:

melyet két csata közt, hit méhébe vetett,

mit szeszélyeiért kerül minden szél, front,

a Halál elől is rejtve mozgó célpont

( vagy csak nem vehetett még tudomást róla

- leköti a világ véres disznóóla )

 

Így, transzformációkban él tovább a jó:

sorsa vad tajtékra vetett papírhajó,

melyen csak a Remény navigál és evez,

ami másnak ajtó - az neki a retesz

és, ha fohásza nyomán egy ablak nyílik,

utat kínálhat a végső aranyhídig:

hogy megláthassa a folytatásban magát:

félthesse, nevelhesse saját magzatát. 

 

Kinek ez nem jut: léte üres csigaház,

kit gyermek képében a sors is megaláz,

nem csak ága hal el üde sarjnak híján:

értelmetlen trónol gyökerei sírján.

Az ilyen fa nem várja többé a tavaszt.

 

Hisz, láthatod: friss hajtás engem sem maraszt,

hát, közöttetek tovább miért időzöm?

Tán, a tavaszzsongásban megélni őszöm?

 

 

( 2015.  április  13. ) 

1968•  2015. április 12. 16:50

(nem) Utópia - egy hármas kötetbemutatóra

Délután  öt  óra  magasságában  igyekszünk  Mizsivel  a  Klauzál  utca felé:  végcélunk  az  Utópia  Bisztró   -  a  hármas  kötetbemutató  helyszíneként.  Az  objektum rövidesen  azonosításra  kerül,  annál  is  inkább,  mivel  Dévényi  Walter  már  megelőzőleg  elvégezte  helyettünk a  lokalizálás  nemes  feladatát  és  ott  szobrozik  a  keresett  vendéglátóegység  bejáratánál  -  így nekünk elég  őt  azonosítani  :)

Pár  percen  belül  megérkeznek  az  alkalom  címszereplői  is:  KovácsÁgi,  a  hozzá  nagyon  is illő  vörös - feketében  ( mint  később kiderül,  választékos  ízléssel  valószínűleg  a  kötetéhez  öltözött  -  mivel  az  Általa  jegyzett  költemények  borítóját  is  e  két  szín  uralja )  és  Szécsényi  Barbara,  aki  ( szerintem )  bármit  is  vesz  fel,  mindig  kisugározza  azt  a  természetes,  szinte  magától  értetődő  eleganciát,  mely  csak  kevesek  sajátja  igazán.  A  kis  csapat  nem  lenne  teljes  Marie  Marel  és  Jagi,  a  harmadik  kötet  szerzője  nélkül,  akinek  megjelenésében  az  aktuális  feltűnést  zöld  cipője  és azonos  színű  nyakkendője  teljesíti.   Kölcsönös  üdvözlések  után  megkezdjük  a  helyiség  "birtokbavételét",  ill.  ledajuk  az  első  italrendeléseket,  miközben  lassanként  beszállingóznak  a  többnyire  Poetos  és/vagy  DéeMKá - s  meghívottak  is  -  alakul  a  közösség
- közönség...

Jagi  reám  bízza  a  fotózás  feladatát  ( mellyel  titkolt vágyamat  teljesíti  -  így  nem leszek  rajt  a képeken  :) )  majd  a  tőle  megszokott  természetes  kezdeményezőkészségével  indítja  is  az  estet.  Néhány  mondat  után  Ági  folytatja  rutinosan  a  Moderátor  szerepét,  kérdései,  vezetése  nyomán  kezdenek  kitárulkozni  a  szerzők,  beavattatunk a  versek  és  a kötetek  születésének  némely  titkaiba,  hátterébe  -  részben  az  előkerült  közös  emlékek  segítségével.  Az  egyre  bensőségesebbé váló  beszélgetést   magától értetődően  versek  tarkítják,  teszik  teljesebbé,  Hajdan  Vali  eőadásában.  
Szóba  kerülnek  az  Édesanyákhoz  és  a  családhoz,  a  gyermekeikhez  fűződő  kapcsolatok  is:  Barbara  meghatóan  és meghatódva  vallja  meg  érzéseit,  Jagi  pedig  a  szinte  "józsefattilai"  érzelemviharokat  sejtető,  mégis  a  korán  érett  férfiak  következetességével  vázolja  saját  történetét  -  ám,  amikor  gyermekei  kerülnek  szóba,  ő  is  ellágyul:  a  mosolya  adja  meg a  véleményét,  érzéseit  -  a  szavai  már  szinte  csak  aláfestésnek  számítanak  arckifejezése  mellett. 

Szépen halad  az  idő  és  kerülnek  mindennapi  és  olykor "nem  mindennapi"  emberségükben  egyre  közelebb  hozzánk  a  megnyilatkozók,  mikor  is  betoppan  Ricsi  ( Jabronka )  aki  először  a  bejáratnál  huppan  le  kiszusszanni  magát,  majd  csatlakozik  -  mit  csatlakozik:  átveszi  a  beszélgetés  fonalát,  kvázi  a  házigazda  tisztét  és  nem  kíméli  a  Jagos  -  Kovács  :)  szerző-,  ill.  házaspárt:  nyíltan  kérdez  megismerkedésükről,  személyiségük  különbözőségeiről  -  miközben  ő  maga  is  beavat  bennünket  a  személyes  megismerkedésük  történetébe. 

Egyre inkább érezhetni:  hogy  "magunk között  vagyunk"  ebben  a  néhány  főnyi,  de  nem  pusztán  a  közös  érdeklődésből  fakadó,  összetartozó  kis  csapatban:  sorsok  bomlanak  ki  az  elmondott  versek  és  felidézett  személyes  történetek  nyomán
,  jó  hangulattal,  némely  megnyilatkozásban  humorral  fűszerezve  -  a  baráti  bizalom  és  kitárulkozás  megtiszteltetésében  van  részünk. 

Az  estet  természetesen   a  kötetvásárlás  és 
dedikálás  zárja  -  a  belső  oldalakra  rótt  mondatok  igazodnak  az  elmúlt  órák  hangulatához,  mintegy  megpecsételve,  megörökíteni  szándékozóan  az  érzéseket  és  emlékeket.   Majd  mennünk kell  -  még  rövid  beszélgetésekre  futja  a  másik  sarokban  a  kanapé körül  -  aztán  kinn,  a  Bisztró  előtt,  de  lassan  széledünk,  búcsúzkodunk,  "a  szemnek  láthatatlan"  módon  gazdagodva,  teljesedve.


1968•  2015. április 4. 20:42

Názáretika

 

 

Kinek  a  Bárány  lényeges,  kinek  a  nyúl 

( ahogy  lélekben  az  Ünnephez  viszonyul ) 

persze,  néhány  bevált  attribútum  is  kell, 

mit  a  világ  ezen  alkalomra  ismer: 

Ajándék,  édesség,  gyümölcs,  hímes  tojás 

( jövő  hétfő  utánra  tervezett  fogyás ) 

hogy  az  asztalunkon  legyen  pácolt  sonka, 

messze  elkerüljön  az  alkoholszonda, 

Bibliából  sebtében  vett  idézetek, 

pacsuli  és  pálinkaszagú  részegek, 

olcsó  kölni  a  lányoknak  ( és  anyunak )  

”imádva”  agyonnyaggatott  kölyöknyulak… 

 

..  bár,  mást  is  megölünk  -  tán,  kétezer  éve  - 

félelemből  vagy  közönyből  félrenézve: 

elhagyott,  szeretethirdető  Arámit 

( nevében  azóta  sok  ”próféta”  ámít ) 

’s  nem  csak  testét  -  haldoklik  a  lelkisége: 

mert  belefullasztjuk  mérgező  klisékbe, 

majmolva  a  szeretetet,  emberséget. 

Arcokra,  szívekbe  szégyenpírt  nem  éget 

mégsem,  ha  kiírtjuk  egymásban  a  hitet 

és  nem  érdekel,  hogy  mindezért  ki  fizet, 

míg  az  lenne  dolgod,  hogy  mindennap  átadd: 

a  reményt.   Mi  akkor,  poklokból  feltámadt. 

 

 

( 2015.  április  04.,  Nagyszombat )