Nagytétényi macskakövek

Ma este, ahogy sétáltam az utcán,
macskaköveken megcsillant a fény,
arcom verte a a szilánkokban hulló eső
láttam, ahogy esőkabátjában 
az ősz átadja helyét.
A tél, még kicsit tétovázik,
jönne, de fél,
évek óta nem volt fehér a karácsony,
elvárják tőle, de nem tudja még.
Milyen legyen, ha megérkezik
hozza-e fehér bundáját,
vagy mutassa meg  a maga valóját,
vegyen magára feketét?


Ahogy néztem a csillogó macskaköveket,
cikáztak fejemben a gondolatok.
Mi végre élünk itt e földön,
miért ez az egész?
Mit viszünk majd az utolsó útra,
aggodalmat, vagy kincseket?
Hogy fogom elcsitítani haragvó
békétlen lelkemet?
Nagytétény csillogó kövein
meddig lelem meg jó helyem,
Lesz-e aki majd befogad,
vagy mindenki elhagy engemet?


Fénylik, csillog a kő,
az eső még csipkedi arcomat,
magam után hagyok-e valamit,
- talán egy gyermek szívében?
De most, még vár rám sok esős este,
vár még sok megválaszolandó, 
vár a felelet...
Adnék én többet is, ha lenne...
De a banké már az életem...


Mit fizetek évek óta, s nem apad,
csak dagad hitelem,
már úgy feladnám az egészet -
de tudom, hogy nem lehet!
Sebaj! A túlvilágon nem lesz tartozásom,
addig ha kell, csak fizetek,
fizetek, amíg csak csillognak
a fényes, nagytétényi
macskakövek...