Mosoly és ragyogó kék szemek

Mária nénire emlékezve

 

Te hogy tudtál mindig mosolyogni?

Honnan volt az a rengeteg hited?

Hogy tudtál mindig megbocsájtani

amikor megcsaltak Tégedet?

 

Hogy élted túl a felbukkanó halált?

A válladra hajtott buksi kis fejet

megsimogattad, ápoltad és védted

pedig tudtad, hogy egyszer vége lesz.

 

Talán nincs jogom megkérdezni,

amit szobám csendjében elmondtál nekem,

De szeretném megérteni…

És jó lenne újra látni

azt a csillogó két kék szemet…

  amit már nem lehet.

 

A temetéseden nem voltam ott.

Elszólított a munka, meg minden…

és mivel nem voltam a családtagod,

a törvény sem engedte meg.

 

Azóta is adós vagyok. Nem csupán

egy csokor virággal, amit nem tettem

sírhelyedre le,

hanem az egész életemmel…

Mert örökké bennem él a kérdés

…és nálad van a felelet.

Köszönöm.

Köszönöm Neked.