Lélekkapocs

Lehullt az égből egy parányi csillag,

 Kezemre, éreztem még lágy melegét,

Mellém szegődött egy magányos kuvasz,

Hallottam magam mellett léptei neszét.

Az úton tovább menve egy gyermek jött felém,

Egy szót se szólt, csak megfogta kezem,

Így jobb kezemben a csillagot tartva,

Ballal pedig a kis gyermekkezet, mentem,

Csak mentem.

Majd vállamra szállt egy szürke kis veréb,

Ázottan, nyakamba bújtatva fejét,

Igy mentünk, mi mind a napfény ösvényen,

S hallgattuk a patak énekét…

S tudtam, jöhet az este, jöhet már az éj,

Szakadhat az eső, - minket nem verhet szét –

Összebúvunk, s ha majd minden csendes lesz,

Én dalolom a lélek-énekét.