LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Én szeretlek, én szeretlek,

A régi mesében hízeleg a róka,
A fekete holló étkét is kicsalja.
Tán hiúságának engedett a madár?
Hangját kiereszti, s rikoltozva danász.
Én e mesét hallva mindig azt gondoltam,
Milyen kínokat is szenvedett a róka.
Amikor a holló énekelni kezdett,
Ezt bizony egy rakás sajt sem feledtette!
Arra is gondoltam, ravasz volt a madár
Amikor a nagy fa tetejére felszállt.
Illegette magát, kacéran mutatta
Milyen finomság jár majd a hallgatónak.
Ravaszdi talán őt észre sose veszi,
Ha sajtjával a rókát nem hitegeti.
Illatos falattal repült a rókához
Csodás vörös szőrű hallgatóságához,
Várva, hogy sajtjával megváltsa figyelmét,
Örök fabulával vigye végre tervét...
A holló azóta jót nevet magában,
A világ részvétét kivívta "hangjával"!

Ha egyszer életem történetét „elolvassák” az angyalok,

Megállapítják majd – hogy, rossz ember vagyok.

Nem tudtam fejet hajtani, amikor az kellett,

Nem tudtam bólogatni – meg is intettek.

Volt véleményem, és mentem a saját fejem után…

Lehet, hogy okoztam egy- két szócsatát.

Meglehet, hogy nem volt könnyű velem,

Nem adtam be a derekam, - bár mindig féltem.

De ez csak az én titkom maradt,

Minek mondtam volna, segítőm nem akadt.

Aztán tovább, ha nézik az angyalok,

Megállapítják majd, nőnek is rossz vagyok.

Volt oltár, szüzesség, fehér ruha,

De a durvaságot nem tűrtem el soha.

Nekem ne mondja senki szenteskedő

Hogy Isten rendelte azt, hogy bántsd a nőt,

Hogy nem érdemel szerelmet az ki ad…

Lágy ölelést, és forró csókokat.

S ha tovább nézik a „filmem” az angyalok,

Lehet, hogy azt mondják: Ő anyának sem való!

Mennyi kudarc, és mennyi tévedés!

Bár jót akartam, de ez mostanra kevés.

Ringattam, altattam éjszakákon át,

Varrtam, daloltam, sütöttem kelttésztát…

De ez mára mind csak a múlt.

Ami megmaradt, az már nem fakul

Az már csak a „mit nem tettél anya”

-          bár ebbe néha a szívem megszakad.

Szóval, ha egyszer – véletlenül – a Mennybe jutnék fel,

Mert úgy sikerül, - ne izguljatok Ti kedves többiek,

Mert nem leszek ott fenn sokáig én -

Bár még kicsit él bennem a remény.

Mert ahol, és ahogy élünk, mi mind

-          Pokolba visz az út,

S hogy ne így legyen –

Imádkozhatunk szakadatlanul…

Hiszem, hogy lehet jobb is a világ.

Már nem is tudja miért haragszol reá