LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Drága jó Istenem, fénylő égi lélek!

A torkomban dobog a szívem,

s nem értem, még mindig nem

és nem..

mert felfoghatatlan dolog a halál,

főleg, ha ilyen fiatalon

teszi, hogy rád talál.

Nem értem, nem, és még mindig nem,

miért nem szóltál soha senkinek,

miért volt mindig

mosoly az arcodon,  tettre készen álltál,

ha bárki kérdezett, - és szeretett minden

kisgyerek…

Ha rád gondolok,

sírás fojtogat, s nem értem, miért

nem látom majd arcodat,

halk szavad, imára kulcsolt két kezed,

s értetlenül állok, - mi történhetett Veled.

Kapkodok még a levegő után,

némán állok, bénán és bután,

a halál jön – sose válogat,

s te csak megrántottad neki a válladat.

Nem mondtál nemet,

és most nagyon fáj!

Szerettünk Téged,

s te elmentél – Isten otthont ád.

Gondolatunk és fájdalmunk

ma már csak miénk,

te nem tudtad, hogy az élet milyen szép!

Te nem tudtad, hát Isten legyen Veled!

Öleljen vállára!

A Mennyország szeret…

Lebegek a létezés szélén, 
Körülöttem kihűlt csillagok,
Már nem ismerem mi az hogy emberi érzés,
Karók között friss hajtás vagyok,
Józanok közt vagyok az áhított nedű,
Boldogok közt mosolygós örömtelen,
Templom padjában ülve a hitetlen,
De Istent mindenütt máshol meglelem.
Lebegek a létezés szélén,
Átfut rajtam sok minden ami VAN.
Testem már nem a földi lété
Szellemsíkon úszik gondtalan.
Már nem érzek, csak létezek és vagyok,
csak egy érzés mi testemben maradt,
kétségeimben egyben biztos vagyok,
Isten bennem van, s már nem leszek
soha mostoha.
Csak lebeg, már szárnyam sem csapkodom,
fülem süket, - csak zúg körülem a világ,
már nem fáj semmi, tudom jól vagyok,
szám nem mond nemet, dúdolom
imám...

Az égben fenn, ott,

ahol táncolnak az angyalok,

és könnyű lépteiktől egy csengettyű

meg-megszólal,

Ott ahol minden fénylik és ragyog,

ott ahol laknak a holtak,

Talán  lesz egy pajkos kis angyal,

s ha kibillen tánca ritmusából –

lenéz reám, majd megfogja kezem

kacsint egyet, és velem táncol.

Az égben ott fenn,

ahol énekelnek angyalseregek,

daluktól megfagynak felhőben a vizek,

kristályos cseppekből csillaghópihe válik,

Ott talán mindenki szépnek látszik –

s talán ott lesz egy kedves kis angyal

aki néhány hamis hangot is hallat,

megáll lenéz, és hív, hogy az én

hangom is hallja.

Az égben, ott, fenn – vagy talán Isten kebelén,

egyszer mindannyian megpihenünk,

verssel, tánccal, reménnyel és hittel.

De egyszer oda mind megérkezünk.

Hiszem.

Hiszem, és hinni akarom,

mert különben a legszebb táj is zordnak tűnne,

De ha mosolyognak ránk az angyalok,

a kopár lét mind megzöldülne.

Zöld füvön és ott fenn a kék égben…

Piroslanak mind a szívek,

s talán a giccses vásári képek

mutatják meg leghívebben,

Hogy mi vár reánk,

az öröklétben…

Azt hiszed magánügy, pedig nem az

az egész életed a hitedből fakad.

Hiszel az adott szóban,

ha anyád átölel,

hiszel apád két karjában,

hogy nem enged el.

Hiszel, hogy bánatodban az imád meghallja Istened.

Hinned kell hát abban is - hogy ezt egyedül "nem lehet"!

Vár az Úr

Temploma nyitva

Azok is, melyeket megalázott már száz idegen

S te még ő-értük is imádkozni fogsz,

a lángokban álló templomok felett.

Mi a hit, ha nem az az egység,

amelyben körben állva megfogjuk egymás kezét,

majd felsoroljuk mit kaptunk, mint áldás,

és kéréseinket visszük az Úr elé...

Mi a hit, ha nem a templomba ülő nénike,

aki végre csendet talál,

s ráborul Jézus szívére.

Mi a hit, ha magányos szobádban

imádságod egyedül suttogod el?

A Te hited ez tudom. De Te kellesz

a  közös énekhez.

Kell, hogy együtt üljük meg

az úrvacsora szent hitét,

együtt legyünk, és tudjuk

nem szakíthat senki szét!

Egyedül gyenge az ember,

de együtt -  jöhet száz veszély...

Egymásba karolva, támogatva,

hitünk nem tépi semmi szét!

Már nem magányügy a hitünk!

Gyilkos hordák hada támad reánk!

...és még értük is mindig,

mindig...

remeg imát a szánk...