LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Hiszem, hogy Föld és ég egyesül,

Hiszem, hogy minden lépésemnél

Egy angyal felettem is repül.

Hiszem, hogy lágy mozdulatommal

Lelkedről lehullik a kötél,

Mosoly ül arcodra, - élni szép!

Hiszem, hogy hangomból melegség

Szavaimból szeretetem kél,

Elmossa bánatod, felüdít.

Hiszem, hogy alázattal adom

Kincsemet, s kicsinyes uralom

Elkerüli életem. Szállok...

Hiszem, hogy mindennap küzdelem,

Csodálatos feladat, hívás,

Ami utat együtt járunk be...

 - Megkötözve fekszem a hóban,

utazom már kedves kis madár. 

Most félek, de messze visz a szán.

- Messze visz, oda, ahol várnak,

ahogy mondtam, - csodás nagy fenyő!

Királyként állsz majd a szobában,

ragyogsz, mint egy isteni erő!

- S ott lesz majd, az akiért hívtál?

A lány, aki köhög és beteg?

- Ott fekszik, rózsás arcocskája

lázban égő, tüdeje piheg.

- Ó bárcsak, tollas kis barátom

illatommal gyógyíthatnám meg...

- Meggyógyítod biztosan tudom,

nemhiába téged visznek el.

Siklott a szán, a két ló húzta,

A fenyő a házba érkezett.

Illatával gyógyított, hódolt,

mosolyt csalt a gyermekszemekbe.

S a karácsony élettel telt meg...

Ma a pokol vöröslő lángja

a látóhatárra költözött,

s hogy megmutassa, 

mily hatalma van e világban

integetett  

a csupasz fák ágai között. 

Riadtan kerestem az úton,

képzeltem el a tragédiát, 

fel se fogta még agyam,

hogy milyen képet lát.

Felnéztem az égre, s láttam

a fekete felleget,

és tudtam, a fénylő vörösség

nem tisztaságból született.

Intő jelt rajzolt az égre - 

mondhatnánk karcolást, -

figyelmeztetés, az élethez

nem elég a ragyogás!

Sötét fellegek takarják el

a Napot, és vérré válnak 

benne a fák, ágai némán 

rikoltják -

látod vagyok! 

Adj végre feloldozást!

Belehaltam a télbe, 

csak bízom az új tavaszt,

de a sötétet el sosem űztem -

csak hittem - s ez nem ugyanaz!

Nem kell a vöröslő izzás,

nem kell az eget rengető óda!

Elég egy csöppnyi szeretet,

s fény árad majd mindenhova.

Elég egy apró zöld ág,

egy örökre zöld fenyő,

s hogy észrevegyük -

fejünk fölött most még sok a borús,

fekete felhő.

S ha kábult életed felváltja

az apró kis öröm, 

Akkor a pokol tornácán át is

Istenben gyönyörködöm.

Vasárnap délután,

Istennek szent napján

A fehér ház padján

Üldögél  nagyapám.

Mellette nagymama,

Ősz már vörös haja,

Zöld kis kabátkáján

A napfény táncot jár.

Nyugalmas szép ünnep,

Istennek szentelve,

Mert így kell, így helyes,

Áldott csak így leszel.

Az utca már üres,

Már sokan elmentek,

Fiatal házasok,

Külföldön élnek most.

A kis pad magányán

Osztozik most a pár.

Imára kulcsolt kéz,

"Fiam, tán hazatérsz..."