LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Mindig mosolyog és mindig vidám

Elég jó gyerek, alíg szólni rá.

Egy karácsonykor, - mert jó volt a tanár,

Megkérdezte őt is, szünetben merre járt.

Mosolyogva mesélte, volt karácsonyfája,

Szépen csillogó, ragyogó bájjal,

Ilyet nem állított második anyuja.

Ahol nem sok időt volt, ezt ő jól tudja.

-         Itt a tanár egy kicsit megszeppent,

Ő is emberből van, nincs mindenre készen. –

 A gyermek látta, magyarázni kell, 

A felnőttek sokszor nem mindent fognak fel...

Volt egy első, aki nagyon szeretett,

ezért a kórházban hagyott, - mert annyira féltett.

Aztán lett egy másik, de ott sok volt a gyerek, 

Nem maradhattam ott,  én már nem fértem.

Most van egy anyukám, ő harmadik,

Kettesben élünk, minden rendben itt.

Vele nem ért minket, már csak egy rossz dolog,

A szomszéd bácsi kiabált, sok csúnyát mondott.

Ez nagyon rossz volt, anyut bántotta

Mert az autó az utat elállta.

Anyu most velem van, kettesben vagyunk,

Ő a harmadik, harmadik anyum. –

A tanár nézte a mosolygós gyermeket,

Közben belülről sűrűn könnyezett.

Mennyi felnőtt ember sajnálja magát, -

Csak ismerné e kilencéves gyermek mosolyát!

Halk a csoportban,

Alig szólal meg.

Féltő mosollyal,

Nem mindig ijedt.

Még néha felemeli

Buksi kis fejét,

Aztán lassan szakadozva

Elmondja életét.

Otthon minden este

Veszekednek ők,

Mindig kiabálnak,

Zűrős egy szülők!

Már nem is hallják

Ha néha megszólalok,

Otthonról elmennék…

Szaladni akarok!

Mikor befejezte

Lassú mondatát,

Lehajtott fejjel

Indult is tovább.

Nagyon megértem,

Én is így éltem…

Szorongó szívű

Gyermekéveket.

Tudod-e férfi,

Te, aki apa vagy, –

Tudod- e asszony,

Te aki anya vagy, -

Hogy civódásotok közt

Hogy él a gyermek?

Tudtad gyermekedről,

Hogy közben szenved?

Zűrt és kiábrándultságot

Érez lelkében.            

Várja, hogy gyorsan

Felnőjön, s végre,

Elmehessen Tőled

Nagyon messzire,

Hol végre nyugalom

És szeretet várja…

Alig várja, hogy

Elhagyja a szülői házat…

Ha majd eljőn újra a tavasz,Nem kínlódva a tél derével
s őszt váltja,
hogy játszon 
Isten termetett
rendjével,
ott állunk egymással szemben
leplezetlenül
fátylam talán a szellővel repül
te újra azt mondod 
amit mindig, hogy szeretsz,
és az éjben 
a csillagokban fekszünk nesztelen
- és tudom, hogy nem lehet,
nem illik, nem etikus, és 
nem zavartalan, -
Isten örök rendjébe 
nem illek én magam,
- mondják mások,
de mit tudhatnak ők,
mert szeretni adomány
isteni erő.

A szerelem ünnepén

Sokszor kérdzed miért?

Sokszor várod, hol a hely,

Hol szíved végre párra lel.

Kérdésre választ Tőle vársz,

Hívod őt, de merre jár?

Egy hely, mit ismer Ő,

Egy pad, egy utcakő,

Fejed a vállára hajtva - 

Ez talán, mely megnyugvást adhat.

Egy szó, egy dallam, mit Tőle vársz,

Megvigasztalhat egy szál virág.

A keze, mely hívón nyúl feléd,

Elvezet, hogy boldog légy.

Illata, mely megidéz, -

S tudod, már merre mész.

Már vár a hely, s a szeretet,

S Ő mindig ott lesz teveled!

Add hát át szerelmed zálogát,

Táncolj vele egy éjjen át,

Valentin-napjának csodáját

Mindig Vele éljed át!

Csak úgy, megrendelésre, nem megy az írás.

Csak mert kéred, még nem tudom.

Ahhoz érzés kell, egy szívdobbanás,

Egy lábnyom a sáros havon.

Csak úgy, parancsra, nem lehet szeretni.

Az édes percek túlcsordulnak, noha

Melletted szerettem volna élni,

És ezt nem adta meg az élet soha.

Csak hívásra nem vagyok kész menni.

Pedig vágyom testedre – komolyan,

Vágyaim oltárán feláldozni Téged,

Nem akartalak és akarlak soha.

Csak úgy, elmúltak az évek.

Más útra léptem én, sorsunk mostoha.

Csak úgy nem tudtalak feledni,

Pedig megpróbáltam, de nem ment soha.