LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Ha eljön az idő, amikor

Arról kell beszélnünk,

Hogy milyen lesz a sír

És milyen a temető,

Akkor gondoljatok a sok

Vidám, táncos éjszakára,

Jusson eszetekbe több nevetés

És kevesebb bánat!

 

Akkor ne sírjatok, mert ez nem

A vég, ez csak egy állomás.

Tovább is van még!

Engedjetek szabadon,

Porként repüljön testem!

Ne sírba temessetek,

Szél repítsen engem!

 

Vidám legyen halálom,

Hisz ha valami véget ér,

Az nem más, mint egy kezdet,

Egy új létezés.

 

A halottak napján,

Ne rohanni kelljen,

Ne gond legyen a sír-emlék,

A koszorú, a virág!

Elég egy gyertya.

Tartsatok egy vidám táncos éjszakát!

Énekeljetek, legyetek mind együtt, -

Így lesztek velem, -

Mert látom majd oda föntről,

Hogy örül a gyermekem.

 

Örökségem ennyi: sose sírjatok,

Az nem oldja meg soha, soha a gondotok.

Ha mégis egy-egy könnycsepp elered,

Mosolyogva töröld majd meg a két szemed,

Add át gyermekednek: csak higgy és remélj!

 

De addig, míg élek, enyém minden remény!

Enyém a nappal virágokkal tele,

Enyém az este, zene szól, gyere!

Táncoljuk át ezt a csillagos éjszakát,

Örüljünk annak, hogy Isten vigyáz ránk.

Vasárnap hald meg a harang hívását!

 

Ne a temetőben száradjon száz virág…

Hazugság volt minden?

Vagy csak a fele?

Hazudtad, hogy mindig,

Örökké szeretsz,

Hogy mindig rám gondolsz,

Hogy vágyad értem ég…

De elég volt csak egy rosszul sikerült

Facebook-os bejegyzés.

És máris jött a kérés,

Megkérlek Tégedet,

-          hát mondanod se kell –

Nem zavarom többé életed.

 

Dr. Pelsőczi Ferenc emlékére

 

Böjt van. Hosszú és fekete.

Színes ruháit a hívő most szekrénybe rejti el.

Dal sem szól, nincs vidám zene.

Koplal az éhes, a jóllakott pihen.

Hűvös szél borzolja a kedélyeket.

Nincs meleg.

Lila ruhában vár az ibolya.

Nincs kikelet.

Lassan megadja magát a tél,

süt a nap.

Hosszabbodnak a napok,

de zord még a hideg.

Lelkünk összeér, készíti

az ünnepet.

Ébredező hajnalunkat

a bűn éjszakája váltja fel.

Halál.

Egy, vagy kettő?

Most már egyremegy.

Fából, fűből, vagy kőből?

Neki már mindegy.

Zúgolódás.

Ő talán ezt akarná?

Nem hiszem!

Ha megütnek, tartsd oda a másik orcád?!

Ő megtette! – helyetted.

Béke.

Valahol mélyen, talán elfeledve?

Ő tudta, hogy másként nem lehet.

Szolgált, míg megtehette.

Szolgált alázattal és szívvel.

Szolgált a feltámadottnak.

Az a sír üres.

A másikba most temették

a túlélő hitet.

Mária nénire emlékezve

 

Te hogy tudtál mindig mosolyogni?

Honnan volt az a rengeteg hited?

Hogy tudtál mindig megbocsájtani

amikor megcsaltak Tégedet?

 

Hogy élted túl a felbukkanó halált?

A válladra hajtott buksi kis fejet

megsimogattad, ápoltad és védted

pedig tudtad, hogy egyszer vége lesz.

 

Talán nincs jogom megkérdezni,

amit szobám csendjében elmondtál nekem,

De szeretném megérteni…

És jó lenne újra látni

azt a csillogó két kék szemet…

  amit már nem lehet.

 

A temetéseden nem voltam ott.

Elszólított a munka, meg minden…

és mivel nem voltam a családtagod,

a törvény sem engedte meg.

 

Azóta is adós vagyok. Nem csupán

egy csokor virággal, amit nem tettem

sírhelyedre le,

hanem az egész életemmel…

Mert örökké bennem él a kérdés

…és nálad van a felelet.

Köszönöm.

Köszönöm Neked.