LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Elmúlt,

letettem,
eltemettem,
elgyászoltam, 
Isten kezébe helyeztem,
megkönnyeztem,
elsirattam,
magamban végleg lezártam,
könnyeimben feloldottam,
álmaimban elúsztattam,
nappalokban elrejtettem - 
szívem helyére mást tettem,
cipelni már elfáradtam,
lelkem sebén elfájlaltam…
… ne várd, hogy újra játszani tudjam!

Fénykép előttem, régi a keret

Sárgult fotóból a múlt felmereng.

Arcod éle örökre szívembe véste vonalát,

Szemed barnasága felidézi az ősz lágyságát.

Hajad hullámai, engedetlen tincsei -

Eszembe juttatják szíved kincseit.

Harcoltunk, szinte egy életen át,

Mintha öröklét lenne az élet,

Soha nem gondoltam rád

Csak, mint egy fényes angyal-kisértet.

Most, amikor a kereszt árnyékot vet,

Megállok, mint régen a sírod előtt,

S amit nem mondtam el, amikor még lehetett volna,

Magamban mormolom, csak Isten előtt…

Ma még nem értjük mi történt velünk...

Amikor nem jönnek a könnyek, 

Akkor fáj legjobban a hír.
Amikor búcsúzni kell Tőle,
Magányossá válik a szív.


Az út kanyarog tovább, -  néha sötét,
De minden fordulóban megvillan a fény.
Mi még megkövülten nézünk magunk elé,
De ő már tovaszállt, többé nem fél.
Földi fájdalmát elhagyta, lerázta bilincsét.
Nem hordozza tovább, nem köti már a földi lét.


Virág, koszorú és képek,
Ennyi ami megmaradt nekünk,
Ha majd megjönnek a könnyek,
"végre"
megkönnyebbülünk....

Elhagyatott régi kövek

Kidőlt fejfák, üres szívek,

Nem figyel már senki rá,

Csak az eső csapja hát.

Egyszer őt is elsiratták,

Emlékét talán ápolták,

Most széttörve, eldobva már

Az út szélén lopva áll.

Ránézek és sír a lelkem,

Mi lesz világ mi lesz véled?

Ha a halott ennyit ér,

A jövőd már,  a múltadé.

Kis virág hajol a kőre,

Illatát önti reá,

Így mutatja: Figyelj ember,

Te reád is majd ez vár!