LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Ma még lenge ruhádban ülsz a parton,

s nézed magad előtt a tenger vizét,

álmodod a jövődet, s vársz, óhajtod,

szívedbe rejtett vonzódásod ígér

egy szebb éjszakát.

Távol tőled, a szellő fújt vitorlát

repíti a konok szél, köveken túl

már nem fodrozódik az erős hullám,

s nem neked muzsikál, szétmállik a fény -

indulj el, és élj!

én nem is tudtam hogy mit gondoltál

te soha nem beszélgettél erről velem

mások mondták hogy mennyire szerettél

te csak csendben figyelted életem

néha harcoltál magaddal s a sorssal

akkor káromoltad ez életet

majd hangos voltál és feszengtél

sokáig nem értettelek

anyámmal is harcoltál hosszú éveken át

szereled nem múlt el a házasságod talán

a valóság ott csücsült melleden

s te nem hagytad hogy nélküled fusson tovább

kiálltál népért és hazáért 

bár sokszor vesztettél csatát

egy elfeledett és elfedett kor emléke

ma még igazságért kiált

s félek a történészek sok mindent 

nem értenek ma már

negyvenöt, ötvenhat, hatvannyolc

csak néhány szám

de e néhány számban megbúvik 

a kiszolgáltatottság

én csak arra emlékszem, ahogy a reggelim

készíted

hosszú úton ne sírjak énekelsz nekem

"fel torreádor öld meg a bikát"

s a sárga-buszon jobb is az utazás

s a rengeteg film amit láttam

a mozi vászonnál

s fent ahol a film forgott

el-elszakadt s nem pörgött tovább

s egy szörnyű estére amelyen 

megvert volt az igazság

később 

amit én nem tudtam

büszkén néztél reám

s mikor baj és bánat borult

reám nem fényes éjszakán

te voltál aki jöttél

segítettél de nem szóltál

aztán egyszer eljött a nap

megeredtek szavaid

s megértettem hogy miért nem mondtad 

egészen addig

elmondani sem volt könnyű

de nem volt könnyű hallani

a múlt árnyai hogyan fonnak át mindent

a mai napig

és még sorolhatnám

bár nehezen indultak most belőlem a szavak

apám voltál

s én gyermeked

ki nem nyújtottam neked vigaszt

helyettem tették ezt lányaim

hozzád szöktek ha érte őket bánat

s a papa hasán ülve érte el őket

a hajnali nap brokátja...

FELHŐDÍVÁNY

Ma még a sárga ég alján világít a Hold

párnája nyugodt, vigyázó, ringató.

Mint üveggyöngyök úgy hullnak reám puha

esőcseppjei, mint vízben a kékítő,

úgy oldódnak fel az éjben szívem vágyai.

Ringató mesékben ha hinni tudnék még,

vigyázó lépteimmel feléd indulnék.

Biztonságban bekuckóznék karjaid közé,

ha ringató meséidben hinni tudnék még.

Holdvilág mutass utat, őt merre lelem?

Párnája én legyek, ölembe rejtsem el!

Szerelmem ringassa, s ölelő karom,

felhődívány álomképben látni, őt akarom!

Mélység, mely alatta hív, és visszahúz

Földi létünkből egy más világba jut.

Ó ne engedd, hogy a szellő bumfordi dalát

bánat ének kövesse, s ne várja nászi ágy!

Álomképem add jutalmul, s játssz kicsit velem!

Felhődívány legyen most már az én lakhelyem!

A homok simogatja talpamat,

Kavicsos vízben lépkedni hatalmas,

Óceán partján érzem magam,

Ahogy kezemben izzik a Nap.

Még egyet kell lépni, s a múlt majd

Már egészen mögöttünk maradt,

Nincs más velem csak a jelen,

s tudom, a jövőm esélytelen.

A víz elmossa bánatomat,

Magammal vándorlok háborogva,

De nincs mit tenni - ennyi volt!

Mint szikrázó folt a hűs folyón.