LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

 

Ahogy ültünk templom kertben

és ettük a gulyáslevest,

Mindenki vidám volt, és

mindenki ízesen fecsegett.

 

A gyerekek futkároztak,

néha a labda is repült,

lányaim beszélgettek,

csak én ültem egyedül.

 

Most tudtam meg,

-          húsz év multán,

hogy nem voltam jó anya,

én mindig csak tévedtem,

nem volt igazam soha.

 

Ahogy hallgattam megtett bűneim,

Elsírta magát az unokám,

Anyu! – már megint nem figyelsz!

És szipogva bújt hozzám.

 

Mama! Nézd, itt beütöttem…

én néztem az aprócska kezet,

Semmi baj – mondtam

és a szívem beleremegett.

 

Mosolyogva néztem lányaimra,

-          Ó fiatal anyukák!

Ha tudnátok, mit mondanak majd nektek

húsz év múlva az unokák!

Kérdezz – én felelek,

Hívj – én megérkezek,

Szólj – én meghallgatlak,

Üvölts – én nem szidlak.

 

Kavarognak az érzéseim,

ordítanék, de hangszálaim

elnémultak, nem szólnak,

Emlékeim megfakultak.

 

Rég láttalak.

 

Mondom, hogy – indulj!

Biztatlak, hogy – bátran!

Imádkozom, hogy – odaérj!

Szeretlek, hogy – elhagyj!

 

Nélküled élek.

 

Álmodom még valakiről,

ő álmodik rólam,

hiányzik az ölelése,

hiányzik az arca.

 

Te vagy az a Valaki,

-          ezt te is tudod,

Én vagyok a valakid

-          ha úgy akarod.

 

Már nem beszélünk.

 

Ketten vagyunk a múlt idő,

mely elhagyatott,

Ketten voltunk a szenvedély,

mely bennünk -  halott.

 

Vannak napok, amikor nem segít az Isten

Vannak napok, amikor egyedül kell lennem.

Nem is tudok mással lenni,

Még magamnak is sok vagyok!

Vannak napok mikor

Legszívesebben nem vagyok.

 

Idegesség árad belőlem,

Nincs egy jó szavam senkihez.

Megvallanám Istennek

Minden megtett bűnömet.

 

Mindegy. Isten úgy is tudja.

Csak magamat emésztem vele.

Vannak napok, mikor elfelejtem,

Nem az enyém az életem.

 

Elcsépelt frázis, de igaz:

Az életünk ajándék,

bár, ez nem mindig vigasz.

 

 

Dr. Pelsőczi Ferenc emlékére

 

Böjt van. Hosszú és fekete.

Színes ruháit a hívő most szekrénybe rejti el.

Dal sem szól, nincs vidám zene.

Koplal az éhes, a jóllakott pihen.

Hűvös szél borzolja a kedélyeket.

Nincs meleg.

Lila ruhában vár az ibolya.

Nincs kikelet.

Lassan megadja magát a tél,

süt a nap.

Hosszabbodnak a napok,

de zord még a hideg.

Lelkünk összeér, készíti

az ünnepet.

Ébredező hajnalunkat

a bűn éjszakája váltja fel.

Halál.

Egy, vagy kettő?

Most már egyremegy.

Fából, fűből, vagy kőből?

Neki már mindegy.

Zúgolódás.

Ő talán ezt akarná?

Nem hiszem!

Ha megütnek, tartsd oda a másik orcád?!

Ő megtette! – helyetted.

Béke.

Valahol mélyen, talán elfeledve?

Ő tudta, hogy másként nem lehet.

Szolgált, míg megtehette.

Szolgált alázattal és szívvel.

Szolgált a feltámadottnak.

Az a sír üres.

A másikba most temették

a túlélő hitet.