LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Mindig szidlak, sosem dicsérlek,

Amit hozol, csak félreteszem,

Ha főzöl nekem, haragszom érte,

Megkeserítem az életed.

 

Ha kedves vagy, én elfordulok,

Ha nyúlsz utánam, elhúzódom,

Ha igazad van, én haragszom,

Ha telefonálsz, én lerakom.

 

Belém szerettél és mellettem vagy,

Szabadon engedsz, így megtarthatsz.

De néha mégis én imádkozom,

Istennek hálával tartozom.

 

Hogy miért vagyok hozzád ilyen?

Magam sem tudom, válasz nincsen.

Mindig bántalak, és akarom,

Hogy meddig bírod még, nem tudom.

 

De akár gőg, akár női báj,

Mi hozzám húz, a szív, ha fáj,

Eldönteni én nem tudom,

Mindig bántalak, - vállalom.

 

S tudom, ha egyszer lázadnál,

Magadhoz kötnél, láncolnál,

Elröpülnék, mint egy madár,

Szabadságom - fel - nem adnám!

Végére jár már a tél,

Elolvadt az összes jég.

Vidáman süt még a nap,

De lassan jő az alkonyat.

 

Ma este muzsika vár,

Tánc is lesz, meg maszkabál.

A bálteremben kigyúl a fény,

Üdvözli egymást, ki belép.

 

Lassú léptekkel, néha bottal,

Idősebb emberek hajlott háttal,

Majd érkeznek a fiatalok,

Tűsarkúban az angyalok.

 

Varázsütésre szól a zene,

Ütemről ütemre egyre szebb,

Már hajlott hátú ember nincs,

Tánccal repíti ifjúkincs.

 

Ősz haját viseli, mint egy glória

Párját öleli, - szárnya van –

Az arcán mosoly és ifjúság,

Vele is táncol az angyal-lány.

 

Hölgyként táncol a nagymama,

Ifjú társakkal szambázva,

Halvány fény, - a kor nincs jelen -

Együtt táncolva végtelen.

 

Az élet vidám diadal,

Ezt hirdeti, ki itt volt ma,

Hajnalban újra elcsoszog,

Magára hagyva a tegnapot.

Nyomokban még fehér a táj,

Az utcán tapicskol már a sár.

Estére majd megdermed,

Mint a tél, hideg lesz,

Fagyos, mint a magányos szív,

Akit telefonon senki se hív.

 

Peregnek órában a szemek,

Időtlenséget üzennek neked –

Megfordítod, és kezdődik újra,

Nem tudva, hogy mikor indítottad.

Nem méri, csupán a perceket,

Nem többet, mint amennyi alatt

-          megfagyhat szíved.

 

Nézz! Látod a hajlott hátú öreget?

A másik sarkon meg egy néni integet.

Hívogat, beszélgető társakat keres,

-          egy meleg leves talán még jól jöhet -

Néhány, percre, ha megállsz,

Boldoggá teszed, pedig még akár

A homokórán, le sem peregtek a szemek.

 

A tél hófehér magányában,

Megfürdenél a friss, tiszta hóban,

Levetnéd elnyűtt ruhád,

És meztelenséged szép fehér haván

Felidéznéd, hogy volt hajdanán.

 

Jeges utcában felsíró néma vágy,

Ember embert keres, de nem talál.

Elmúlt a karácsony, nincs tovább.

Vége a szeretetnek, kihűlt a láng.

Hideg éjszakák jönnek,

Megfagynak mind a könnyek.

 

Mire újra felkel a Nap,

Már ők Istennel játszanak.

Nagy játszmájuk itt lent, véget ért,

Sakk-játszmájuk fekete-fehér,

Hófehér lélekkel indultak útra már,

Te csak nézed, és ennyi…

-          nincs tovább!

 

Ha van még hely, hol lehajtod fejed,

Gondolkodj el néha ezen,

És ne sajnáld, ha másokért teszel!

Nyújtsd újra és újra ki kezed,

Hogy mikor órád homokja lepereg,

Hófehér lélekkel tudj megállni

A tükör előtt,

És mondd magadról, hogy

Ember volt,

Emberként élt a Földön

-          ezelőtt!

Volt egyszer egy kis városban,

Csodaszép kis házacskában,

Virágos kertecskében,

Éldegélt egy nagymama.

Férje régen elment tőle,

Emlékeit mind elvitte,

el a messzi magasságba

Már ott van.

 

A nagymama-palotába

A cifra házacskában,

Ő, magányát feladta.

Vele élt a fia, lánya,

Szívnek kedves unokája,

Annácska.

 

Látta pici mosolygását,

Szíve kedves kisvirágát.

Fogta kezét, mosta arcát,

Ölelte és becézgette

Minden nap.

 

Virágok közt álló házát,

Cifra lakát, palotáját

ápolgatta, védte félve

Minden nap.

 

A nagymama boldogságát,

Szíve kinyilló virágát

Egy reggelen elhagyta.

Fia, lánya,  unokája,

Elindult a nagyvilágba,

El, hogy jobbéletet éljen

Mindent amit kell elérjen,

Így hát útnak indultak.

 

Annácska nagymamája

Éldegélt a palotában,

Egyedül volt cifra házban

Nem látta a kicsi lányka

Minden nap.

 

Egyszer régen hajdanában,

Annácska nagymamája

Elindult nagy bánatában,

Elindult, hogy láthassa

Kicsi kedves unokáját

Egy szép nap.

 

Ahogy ment, hogy megtalálja,

-          mert bizony nem tudta hol van,

Kérdezte a Napot, Holdat,

Fent a fényes Csillagokat,

De azok nem válaszoltak.

Némák voltak, nem hazudtak,

Hallgattak.

 

Egyszer csak megszólították,

A nagymamát szóra fogták,

Megkérdezte őt a Nap:

Cifra házban, palotában élő kedves nagymama!

Miért keresed a lánykát?

Eddig miért is nem láttad - minden nap?

 

A nagymama megállt,

Felnézett a fényes Napra,

Mosolyogva azt mondotta:

Nem hívtak!

 

Aztán a Hold szólította:

Cifra házban, palotában élő kedves nagymama!

Miért ment el tőled messze,

Egész a világ végére

Fiad, lányod, - hol vannak?

 

A nagymama felnézett,

Fel a fogyó fényes Holdra, s ezt mondta:

Kértem én, hogy ne menjenek,

Más országba ne éljenek,

Itt a szívem, itt van minden,

De ez nekik nem volt elég,

Cifra házam keveselték,

Palotámat kicsinyelték,

Szeretetem nem is kérték,

Elhagytak.

 

A Csillagok még ragyogtak, így most ők

szóltak volna,

Ám Annácska nagymamája ezt mondta:

Tudom, én is tévedhetek,

Messzi földön, félig élek.

Mégis most arra kérlek,

Fényes Csillagok az égen,

Vezessetek a sötétben,

Oda, ahol él a csöppke Annácska.

 

A Csillagok segítettek,

A nagymama meg is lelte,

Unokáját megölelte,

Megcsókolta, és örvendett

Még az nap.

 

Mire a csillagok fénye

Elhalványult fenn az égen,

Addigra az öleléssel

Csókokkal és szeretettel

Mind felhagyott, mind

Búcsúzott, a mama.

 

Annácska, ki csöppke

Lány volt, nem tudta,

Hogy mit is látott,

Azt hitte nem is valóság,

Nagymamája csak egy álom,

S nem lesz vele minden nap.

 

Mert éjjel az öleléssel,

Angyali szeretetével,

Átölelte a kicsi lányt,

S ahogy az visszaölelte,

Ahogy csókjával szerette,

A nagymama boldog szíve

Megszakadt.

 

Reggel a felkelő nappal,

Ott a messzi távol honban,

Nem a cifra palotában

Elillant.

 

Annácska mosolyogni látta,

Ahogy feküdt, mellette a

Kis szobában.

Nem értette, csak szerette,

Hívogatta, élezgette.

 

A nagymama már nem felelt,

Már az égben énekelt.

Visszanézett a földi házra,

A cifra kis palotára,

Visszanézett Annácskára,

Fiára és leányára,

Ott a messzi távolságban,

Ott voltak.

 

Akkor vette – ott fent észre,-

Hogy nem is volt cifra fészek,

Nem volt néki férje-ura

Nem volt néki fénye - csuda.

 

Volt néki egy kicsi háza,

Csöppnyi édes unokája,

Övé volt mind a magánya,

Minden nap.

 

Annácska még nem értette,

Fia-lánya útra keltek,

Hazavinni a szülét,

Otthon kell - eltemessék.

 

Hazájában nem értették,

Messzi-távol mi is történt,

Miért ott lett Menny lakója,

Annácskának nagyanyója.

 

Jött az este, jött az éj,

Vele jött a csillag-fény,

És egy csillag,  - csöppke volt,

-          ki szerette nagyanyót,

Lehullott fia kezére,

Odasúgott a lány fülébe,

Elmondta a nagy titkot,

Édesanyjuk miért halott.

 

Nem tudta már elviselni,

Újból-újból még átélni,

Hogy ne láthassa Annácskáját,

Szíve kicsi unokáját.

 

Így amikor az átölelte,

Úgy érezte

Fenn a Mennyben van már,

S nem kell neki semmi élet,

Ha nem lehet vele végleg.

 

Szíve szakadt örömében,

Fájdalmas szeretetében.

 

Mert aki egyszer nagymama,

annak kell az unoka!

 

Annácska nagymamája

Így lett vele minden nap,

Így vigyáz rá fenn a Mennyben,

Angyalforma személyében

Minden nap.

 

Annácska felnéz az égre,

Egy szerető kéz nyúl feléje,

Nagymamája ott az égben,

Segíti, őrzi és féltje,

Mert ilyen -  egy nagymama.

 

 

Ma este jól esik egyedül lenni,

de nem szeretném ezt mindennap,

ma este a csend zenéje csendül

és ez nyújt majd holnapra vigaszt.