LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Látod most az arcomat?

Piros almát látogat. 

Ha elérem megeszem,

Megijedek? - Elmegyek.

Nem félek, csak szaglászok,

Bokor alá elbúvok.

Megvéd engem tüsikém,

Ha nem hiszed - szúrok én!

Virágözön hull most reád,

Szél lebbenti könnyű ruhád,

Arcodon a Nap mosolya

Szemedben az ég harmatja.

Kezeddel hűsítsd arcomat,

Mozdulatoddal simogass,

Csókot is küldj, forrót, tüzest!

Itt van a nyár! Nagyon szeress!

Haragvó szívvel ápoljuk a múltat,

hogy el ne feledjük, hogy mit tett velünk.

Keserű szavakkal újra és újra

felidézzük rég fájdalmas életünk.

Meg sosem bocsájtunk, él a fájó láng.

Szinte nem volt egy jó szava sem! Mondjuk,

s talán már el is hisszük. Megálmodjuk

újra minden álmunk,és felidézzük 

álmatlan éjszakánk, majd megidézzük

a múlt homályából rég elmúlt anyánk.

Nincs bocsánat! Aztán egy fénykép csak úgy

előkerül, s a kopott sublót szintúgy

megfeszül. Mereven nézzük a képet

s közben düh és harag vetül, költészet

költözik szívedbe, s bánatod - repül.

A képen anyád még gyermek, de látod, 

nem mosolyog! Szemébe hűlt gyémántok

arcán egykedvű mosoly. Hidegséged

felváltja forró félelem, mely éget

többé már nem ereszt. Lehullik fátylad.

Ő is szenvedett. Mit adhatott volna?

Hiszen csak ezt ismerte? Átkarolna,

s most ölelnéd szorosan őt, áldanád

vele az eljövendőt, - szép bánatát,

mely sok éven át írta  - 

szívedbe hamis dallamát!