LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

SZERETETHÍD

Egy idős otthon lakói

várják, hogy látogatóik

örömmel érkezzenek meg

hozzájuk mosolyt vigyenek.

A gyerekek félve mennek

nem ismerik még a helyet

csodálják a sok idős nőt

kik átéltek már zord időt.

Az első megdöbbenésen

épp túl estek a gyerekek,

lassan kedvesen mosollyal 

ülnek  a padlóra is le.

Átnyúlva az évek felett

táncba, s beszédbe kezdenek

megfogva a ráncos kezet

szívük melegség önti el.

Mert jók a mai gyerekek,

csak kapjanak szeretetet,

csak vegyék őket is körül

reményben szépek örökül.

Add ide a labdát pajkos kis kutyám!

Ha megtartod, bíz - nem játszhatunk tovább!

Pedig jó játék, - bár lassan véget ér,

Újra eldobom majd, ha kezem elér.

A leány a labdát, sose éri el, 

A kutya csak ül, és meredten éber.

Az utcán mindenki reájuk figyel

Napos délelőtt, és havas éjjelen.

Körülöttük már nem múlik az idő,

Az óra ketyeghet, a szél süvítő.

A boldog játékosság pillanata

Megkövülten ül a fa árnya alatt...

- Cuki kalap ez Mancika.

- Neked is tetszik, Évike?

- Anna, te sem vagy nénike!

S ahogy a három csini lány

Kacéran ült és csevegett

Megállt mindenki hogy, lesse.

Nyár volt, Mancin kis kalapka,

Anna felállt, és nevetett,

Éva kezébe merengett.

E pillanat szívemre ült,

Formáltam bronzból székeket,

S ráültettem a hölgyeket,

Mindig láthassam Őket itt,

Megállítva az éveket,

S megőrizve a fényüket.

Mindig vágytam közelségedre,

Hogy hozzád vezessenek lépteim,

Ott éljek, ahol te is vagy,

Te csitítsd le forró vágyaim.

Forrongó lelkem, nyugtalan szavam,

Megbántott büszkeségemet,

Hozzád viszem, te vagy hangtalan

Mindenkori menedékhelyem.

Apró kagylókkal díszített partodon

Mindig érzem – van helyem,

Homokba süppedt lábnyomok mentén

Csodálod vagyok szüntelen.

Vadkacsák ringatóznak hullámidon,

Egymás után sorba-sorba,

Víz alá bukva, játszadozva,

Keresik új zsákmányukat.

Tovább sétálok partodon,

S csodálom sodrásod erejét,

S az uszályt, mely lehorgonyozva áll

Folyamodnak közepén.

Erődnek, simogatásodnak nem enged,

Mozdulatlanul áll – s talán fél.

Mert látványod is maga a csoda,

Bánatomban te vagy vigasztalóm –

S tudom, nem hagylak el soha,

Drága Duna! – éltető szép folyóm…

Ha felhő fedi a kék eget,

te vagy a Nap, mely megteszed,

hogy langyossá változzék az esőcsepp,

arcomról lemossa az út porát,

-          pedig árnyékot vet a felhő Rád.

 

Ha leszállt már az éj-sötét,

te vagy az égen a Csillag-Fény,

mely bevilágítja az elrejtett ösvényt

az erdőben,

s hagyja, hogy a tisztáson pihenjen

minden eltévedt kis madár…

 

Ha fölkel reggel a lusta fény,

és rád veti első tekintetét,

mosolygós lesz, dalra fakad,

mert ez a Te napod, a legigazabb!

Születtél, itt vagy, ez nagy öröm!

Emberlétedben gyönyörködöm,

s kívánom hosszú és szép legyen

minden napod és éjjeled!