KARCOLATOM

Jégpalotám könnyeimből építem

Kerítése szilánkjai szívemnek.

Ablakában jégvirágok kinyílnak

Kapuján a rácsok mindent kibírnak.

Már azt hittem jégkoronám elvetem,

Feloldódhat bennem egy-két érzelem.

Lebontottam váram külső falait,

Berontottak gonosz erők hadai.

Töviseit jéglelkemre verhette

Ádáz csaták harctere lett a szívem:

Feloldódik bennem majd a sérelem?

Nem lesz kristály, nem mardos a félelem?

Kristály csillog palotámnak ablakán

Madár, fagyva nem dalol a fenyőfán.

Újra bezár, mélyen elfed a lakat -

Tavasz sem lesz soha többé: virradat.

Legmélyebbre váramba eltemetem

Rongyos szívem, mely szeretni sose mert.

S amikor az árva néha próbálta,

Ott maradt ő mindig nagyon megjárta.

Ne dobogj, te haszontalan bolond szív!

A Pokolba bizony csak az Ördög hív.

Ne mutasd ki soha, soha szerelmed!

Jégpalotám legmélyére temetlek.

Ne mutasd meg alázatod hatalmát,

E rút világ mellkasomon táncot jár!

Ne simogass, akkor ha megkarcolhatsz,

Csak azt érzik, ami rajtuk nyomot hagy!

Ne engedd a fényességet termembe!

Drága Isten, én már sokat tévedtem!

Mert megbíztam a halandó emberben,

Azt hittem, hogy Jégpalotám felenged.

Ma már látom csodás csillag úgy leszek,

Ha közel már senkit nem is engedek.

Mindig dobban rongyos szívem, ha látom

Barátságot szemeiben találom...

Pedig megcsal, csak idő, s majd meglátod,

Hazudik Ő, ki a legjobb barátod.

Megcsal, elhagy, hűtlen lesz a gyermeked,

S a nyári szél, és az őszi fellegek.

Jégpalotám könnyeimmel építem,

Kerítése szilánkjai szívemnek.

Ablakába jégvirágot növesztek,

Kapuján át senkit be nem engedek!