Hófehér lélekkel

Nyomokban még fehér a táj,

Az utcán tapicskol már a sár.

Estére majd megdermed,

Mint a tél, hideg lesz,

Fagyos, mint a magányos szív,

Akit telefonon senki se hív.

 

Peregnek órában a szemek,

Időtlenséget üzennek neked –

Megfordítod, és kezdődik újra,

Nem tudva, hogy mikor indítottad.

Nem méri, csupán a perceket,

Nem többet, mint amennyi alatt

-          megfagyhat szíved.

 

Nézz! Látod a hajlott hátú öreget?

A másik sarkon meg egy néni integet.

Hívogat, beszélgető társakat keres,

-          egy meleg leves talán még jól jöhet -

Néhány, percre, ha megállsz,

Boldoggá teszed, pedig még akár

A homokórán, le sem peregtek a szemek.

 

A tél hófehér magányában,

Megfürdenél a friss, tiszta hóban,

Levetnéd elnyűtt ruhád,

És meztelenséged szép fehér haván

Felidéznéd, hogy volt hajdanán.

 

Jeges utcában felsíró néma vágy,

Ember embert keres, de nem talál.

Elmúlt a karácsony, nincs tovább.

Vége a szeretetnek, kihűlt a láng.

Hideg éjszakák jönnek,

Megfagynak mind a könnyek.

 

Mire újra felkel a Nap,

Már ők Istennel játszanak.

Nagy játszmájuk itt lent, véget ért,

Sakk-játszmájuk fekete-fehér,

Hófehér lélekkel indultak útra már,

Te csak nézed, és ennyi…

-          nincs tovább!

 

Ha van még hely, hol lehajtod fejed,

Gondolkodj el néha ezen,

És ne sajnáld, ha másokért teszel!

Nyújtsd újra és újra ki kezed,

Hogy mikor órád homokja lepereg,

Hófehér lélekkel tudj megállni

A tükör előtt,

És mondd magadról, hogy

Ember volt,

Emberként élt a Földön

-          ezelőtt!