Hagyj élni!

HAGYJ ÉLNI!

Hű társként kísértél át egy életen -

Félelem.

Lecsuktam szemem az utcán a téren,

mindenki előtt titkoltam, 

hogy létem részese vagy, 

bárhogy reméltem egyszer elhagysz.

Velem voltál, ha új útra léptem,

velem, ha este számoltam a bérem,

amikor kórházban feküdtem, vagy álltam,

velem voltál mindig sz iskolában.

Elhitetted velem - semmit sem érek,

olyan vagyok, akinek céltalan az élet.

Ott kell hogy tartsalak magam mellet

az ágyban,

 - nehogy megfürösszem magamat a vágyban -

mert egyedül és én, nem jutok semmire...

és elhittem, elhittem, és újra csak elhittem.

Aztán egy nap - az Égről jött fuvallat,

s már éreztem, 

hogy egyedül kell lépnem,

csontos, fájó kezed nehogy elérjen,

hogy újra ne húzz vissza a hitetlenségbe,

induljak, menjek, 

soha ne féljek!

Higgyek!

Higgyek Istenben, Hazában, magamban,

higgyek az emberi jóindulatban.

Ha lesz merszem szólni, lesz aki meghallgat,

ha elindulok, lesz ahol várnak,

ha ölelni készülök, lesz hogy visszaölelnek,

hogy higgyek a fényben, és a sötétben!

És

elindultam

és volt ahol vártak

és 

szóltam

és volt aki meghallotta

és öleltem,

és volt aki visszaöleljen

és

szerettem

és volt aki szeressen

és 

láttam fényben, homályban,

és 

árnyékok játszottak

a szép holdvilágban...

Most menj! 

Utadra bocsátlak,

ne keress mást, ha én nem akarlak!

Ne vidd el másnak a gyönge lelkét!

Ne tedd reá, a nagyvilág terhét!

Hagyj mosolyogni szabadon, BÁTRAN,!

Hagyj hát nevetni, botlani a sárban,

hagyj tévedni, szeretni, 

ölelni a fényben, a sötétben!

Ó Félelem! - Hagyj már Élni végre!