Engedd el!

Minden amit szeretünk, 
Hozzánk tartozik, kell nekünk.
Velünk él az óra a falon, 
A kép, amelyet Vele vettél meg,
A törött váza a kis asztalon,
A levélpapír, ami már senkinek se kell.


A szekrényben sorban a ruhák
Még felidézik hogy voltak jobb napok,
Közöttük ott a nagy kabát,
Mit egykor pont Ő - itt hagyott.
Fogason lóg, egy sárga sál,
Mi egykor átfogta a Kedves nyakát.


Könyvek a polcon, - félig olvasott,
Por lepi be, így hagyott nyomot,
Néhány nipp, - ma már nem divat,
Csipke is van még, más dísz is akad,
Minden apróság, ami megmaradt,
Emlékek hosszú kényszerű mosolya.


És ezek csak a tárgyak. 
Bár mindnek lelke van.
Nem mágia adta lélek, 
Csak azé, ki benne van.
Akitől kaptad, keze nyújtotta át,
S máig hallod kedves, dudoló szavát.


Aztán a lakás, a falak, a csillár,
Együtt vettétek, vagy festettétek át,
Az ajtófélfán ott a "mennyit nőtt" jele,
A konyha pulton a kávé hűlt helye...
A szobában a fikuszt mindig Ő mosta le,
Mellette ágyad, melyre rálóg levele.


Ezer szállal megkötöz a múlt.
Ami szép volt, azért a szíved visszahúz,
Ami fájdalmat okozott, - bár felejtenéd!
De nem jött még el, az elengedés...
Pedig nem áll már semmi más, 
a Te, és az életed közé!


Embernek születtél, így hát dolgod van!
Soha nem adhatod fel! Nem szabad!
Tudom, hogy nehéz, de engedd végre el!
A sírba semmi nem száll majd veled!
Lehet, hogy nem lesz majd három szobád,
Lehet, hogy nem a régi kép néz majd le rád.


Remélem, hogy mire az óra körbejár,
Új falon új óra új időt mutat, - 
Eldobod a régi felfeslett ruhád, -
Új festék, új bútor, újabb ágyhuzat,
Minden más lesz, talán kisebb, de szép!
Engedd el a múltat! Adj -  magadnak esélyt!