Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Dúdolóm
ArnyekEsFeny• 2018. augusztus 31. 07:45
Lebegek a létezés szélén,
Körülöttem kihűlt csillagok,
Már nem ismerem mi az hogy emberi érzés,
Karók között friss hajtás vagyok,
Józanok közt vagyok az áhított nedű,
Boldogok közt mosolygós örömtelen,
Templom padjában ülve a hitetlen,
De Istent mindenütt máshol meglelem.
Lebegek a létezés szélén,
Átfut rajtam sok minden ami VAN.
Testem már nem a földi lété
Szellemsíkon úszik gondtalan.
Már nem érzek, csak létezek és vagyok,
csak egy érzés mi testemben maradt,
kétségeimben egyben biztos vagyok,
Isten bennem van, s már nem leszek
soha mostoha.
Csak lebeg, már szárnyam sem csapkodom,
fülem süket, - csak zúg körülem a világ,
már nem fáj semmi, tudom jól vagyok,
szám nem mond nemet, dúdolom
imám...
ArnyekEsFeny2018. szeptember 2. 18:31
@Rozella: Köszönöm. Igen, jól érzed, pont ezek az ellentmondások feszítenek.... Visszaolvasva én is érzékeltem, de örülök, hogy ezt írtad, mert akkor valamit ebből a konkrét érzésből sikerült "papírra vetni". Egy olyan dolgot, amit nagyon szerettem, átfogta az életemet - úgy érzem elvettek tőlem (tevékenység, nem személy) és mivel hosszú évek munkája, alkotói munkája van benne - az elveszítése nagyon megvisel
Rozella2018. szeptember 2. 18:27
Sokat gondolkodtam ezen a verseden... de nekem emberi érzésekkel telve nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen leheta létezés szélén... emberi érzések nélkül... A mostohaságot, Isten létét vagy hiányát is csak ember mivoltunkban érezzük... Jó, komoly vers, elgondolkodtat, és úgy érzem minden ellentmondása ellenére sem felszínes...
Törölt tag2018. augusztus 31. 11:00
Törölt hozzászólás.