A Dunához

Mindig vágytam közelségedre,

Hogy hozzád vezessenek lépteim,

Ott éljek, ahol te is vagy,

Te csitítsd le forró vágyaim.

Forrongó lelkem, nyugtalan szavam,

Megbántott büszkeségemet,

Hozzád viszem, te vagy hangtalan

Mindenkori menedékhelyem.

Apró kagylókkal díszített partodon

Mindig érzem – van helyem,

Homokba süppedt lábnyomok mentén

Csodálod vagyok szüntelen.

Vadkacsák ringatóznak hullámidon,

Egymás után sorba-sorba,

Víz alá bukva, játszadozva,

Keresik új zsákmányukat.

Tovább sétálok partodon,

S csodálom sodrásod erejét,

S az uszályt, mely lehorgonyozva áll

Folyamodnak közepén.

Erődnek, simogatásodnak nem enged,

Mozdulatlanul áll – s talán fél.

Mert látványod is maga a csoda,

Bánatomban te vagy vigasztalóm –

S tudom, nem hagylak el soha,

Drága Duna! – éltető szép folyóm…