Irmus 57

Édesanyámról.

Már rég elment, kit a világon,
mindennél jobban szerettem.
Ki mindig sürgött, forgott,
ha beteg volt is, csak mosolygott.

Tőle lettem ember, hisz belőle születtem.
Bármi is történt, hozzá menekültem.
Ő tanított, minden szépre, jóra,
féltő szava ott volt, minden gondolatba.

Mint a legtöbb gyermek, ha rosszat is tettem,
intő szavakkal, de megbocsátott nékem.
Beteg voltam, épp valami fájt,
ott volt mellettem, szeretettel vigyázott reám.

A legnagyobb fájdalom, hogy
e gondoskodást, idős korára,
neki már vissza, nem adhatom.
Elment csendesen, egy hideg januári reggelen.

Megfáradt testét, fedi e sírhalom,
hová most, a szeretet lángjait hozom.
Elmondani: már neki, csak itt tudom.
Szerettelek Édesanyám Nagyon!

2010 10 20                 Irmus57

Amerre a szem ellát,
sírok keresztek fekszenek,
 ide az emberek
csak koszorúkat,
virágokat hoznak,
én is csak megyek
megyek,
mert szeretteim
sírjához lépkedem,
nekik rég, nem fáj már semmi sem,
mert az örök birodalom ez,
hol ők is nyugszanak,
sírjukra,
a kedvenc virágukat hozom,
míg fényképüket simogatom,
lelkemben,
úrrá lesz a fájdalom, amiért 
oly korán elhagytatok, 
" Szemetekbe már,
El Nem Mondhatom!
Édesanyám Szeretlek Titeket Nagyon! ,,

2010 09 15    Irmus57