Mygan Parafrázisok

Párisit kajált magában az ősz

deprimált hajléktalan reszketve

- szemeteskukából mentett falat -

s megosztozott velem.

 

Láthattam, rajta virágzik penész,

s vélhette több napja éhes vagyok

-mondhatják- nő az életszínvonal,

ha én éhen halok.

 

Mesélt az ősz és dúdolt valamit,

sivár élete ilyen lehetett:

sűrűn lökdösték félre hazugok,

amitől szenvedett.

 

Elveszett - anyám - az örök remény,

amikor az ősz magára maradt,

majd megfagyott egy jeges nap után

a Margit híd alatt.

Tar-hölgy

 

Mit nekem az asszonyi öleknek

bozontokkal fedett diszkrét bája!

Megcsodállak, ám de nem szeretlek,

s képzetem át sűrűjét nem látja.

 

Hasa alja márványszín vidékén,

ott vagyok honn ott az én világom,

szerelemre támad gerjedelmem,

ha a vágat mélyedését látom.

 

Fölé hajlok akkor gondolatban,

túl köldökön, mellek közelébe,

s kívánósan nézhetem dudáktól

lábujjáig mezítelenséged.

 

Baldachinos ágyában dorombol

heverve, s vár szerető babára

bevetéskor nagyigényű úrnál

kékes érrel erős dárdájára.

 

Lélegzetnek szaggató fújása

búg a kéjben, vérerek dobolnak,

el-elcsukló sikoltása hallik,

s sugdosása pajkos asszonyoknak.

 

Nagy kacéran emlők lágy tövében

ringatózik átlátszóan blúza,

s halmainak eleven színével

érzékeim végsőkig felhúzza.

 

Ideája konkrét ágyasokról

alhasukban testi szűkülettel

és sietve gerjed éji kútra

fogva farkát, a hévtől meredtet.

 

Nagy csatáktól dúlva guszta szélén

pár vagányos rőt szép fényű szálcsa,

bájosan zárral fonva bejárót,

mert ez lényege még a látványnak.

 

Ha bár láttál körbejárva redőt

zárulva vidám pihés szorosban,

odanézel, ha simító kézzel

szeretett ölet áldod dadogva.

 

Ott reméli, majd bújván alányal,

s szép világa az anyás fenéknek;

szűz ölében érik a szemérem -

nekimenni, annak titkon félek.

–

Persze, hogy a fény a völgyet éri,

ahol lányból kél különc vágy forrva,

légy szerető, ím, halmán köd oszlott

el: varázsos megcsodált a forma!

 

Szép vagy Tar-hölgy, legalább nekem szép!

Élvezet tárgya sóvár szömömnek

homloka (milyenből születék is),

s dombod zárjon magába örökre.

 

(Mygan: Makó, 2013. november )

Párisban járt az ősz

(turista)

 

Ágyából tegnap megszökött egy ősz

fazon a neje mellől csendesen.

Nem volt hős, csak párizsi kalandja

tárgya nem volt neje.

 

Szent Mihály útján haladt, mert remélt:

nyitva ama neves Vörös Malom,

táncosnők, s szeparékban frivolan

a romlott angyalok.

 

Betért a hős, s berúgott, valamint

egy rimán, kit a bárban felszedett,

reggelig hetyegett, ha nem túlzott,

léhán hat menetet.

 

Csendben osont, fel ne költse nejét

kiruccanása titokban marad,

hogy kupiban járt mi tudjuk csupán,

nőmnél fel ő sem ad.

„Boci, boci tarka,

  se füle, se farka.

  Odamegyünk lakni,

  ahol tejet kapni.”

           (Mondóka)

 

Kedvencem

 

Az én kedvencem egy olyan lény, akit

farkatlan kedvelek, és

vágyott egy másvilágba,

hol tej is van rendesen,

van tej rendesen.

Ő az én kedvencem.

 

Az én kedvencem kis tehenem, aki

tarka foltos szép színes,

fülben is fogyatékos

farkáról nem beszélve,

kis tehenem,

Ő az én kedvencem.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

Ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

fületlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

Az én kedvencem egy olyan lény, akit

bolondos vágya éget:

volna talán hely ahová elmehetne

kaphatna bőven tejet,

jól élne kis tehenem,

az én kedvencem.

 

A kis tehenem vad félelemmel

sokat nyúz, mert attól reszket,

megszeretem mégis Bimbót,

fűzöm tudván,

megnyugtatom kedvesen:

Ő az én kedvencem.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

füleletlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

Kis hibás tehenem

az én kedvencem, az én kedvencem.

ha réten jár,

akkor jó nekem, mivel jót legel,

és akkor jól tejel,

a kis tehenem, az én kedvencem.

Nem gúnyolnám:

füleletlen, farkatlan - így jó nekem.

Kutyabaj.

 

(Mygan: Makó, 2013. május 28.)

Osztálytársak beszélgetnek,

nevetgélnek, úgy trécselnek

egymással.

Találgatják, mivé lesznek,

hol találnak kis helyet e

hazában.

Mehetnek menő ügyvédnek,

vagy külföldi multicégnek

olcsón robotolnak.

Vagy talán egy híd aljában,

az alkohol mámorában

tengődnek nyomorban.

 

Egy szép napon elballagott,

iskolának búcsút mondott

az osztály.

Én, mint maradó tanára

megfigyelem, mivé vált a

társaság.

Tízéves találkozásra

szomorkás empátiával

szemlélem meg őket:

Egy részük már külföldön él,

másik részük már nem remél

-élet- semmit tőled.

 

Férjhez mentek, majd elváltak,

munkahelyet nem találtak

a lányok.

Ottmaradtak kisgyerekkel

magányosan nevelgetnek

családot.

Fiúk nem tanultak tovább,

vállalnának minden munkát,

ha közelben lenne.

Kisvárosunk rég itt hagyták,

most már csak azt fontolgatják,

hogy külföldre mennek.

 

Tanár úr megmondta néktek,

az életet, hogy vegyétek

komolyan.

Elrontani nagyon könnyű,

helyrehozni lehet szörnyű

okosan.

Élhetetlen az országunk

elbukhatjuk kocsink, házunk

hiába melózunk,

elhanyagolt tanulásért,

ifjúkorunk botlásáért

ezzel is adózunk.

 

(Mygan: Makó, 2013. április 18.)

 

Minek az evokációja vajon?