A Céltudatos

A bevásárló listát a zsebébe gyűrte. Meg van minden, amit akart. Igazi ajándékot nem tud venni, ahhoz kevés a nyugdíja, ezért már évek óta ugyanúgy oldja meg. Minden gyerekének süt egy tepsivel a kedvenc sütijéből. A fiáéknak zserbót, mert idén azt kértek, a nagyobb lányának hókiflit, a kicsinek hatlapost. És még süt majd egy tepsi kalácsot, mert vannak, akik azt is várják.

Bepakolt a kopott kis kocsijába és haza indult. Ma délután pihen, holnap megfőzi a töltött káposztát és a kocsonyát, holnapután megsüti a kalácsot, összeállítja a csomagokat, és szenteste napján süti a gyerekek sütijeit. Hogy mind friss legyen. A fát már feldíszítette, a lakásban is minden ünnepi díszben ragyog, szeret így hazamenni, hogy érezni lehet az ünnep hangulatát.

Mire mindent felhurcolt a lakásba, már elmúlt dél. Kivett egy doboz kaját a fagyasztóból, berakta a mikróba. Míg melegedett, felkészítette a kávét. Ebédelt, bekapcsolata a kávéfőzőt és megütögette a fűtéscsövet, így jelezve a felette lakónak.

Kinyitotta az ajtót, a poharakba készítette a cukrot, tejszínt, már érezni lehetett a kávé illatát, hallotta csukódni az ajtót, megérkezett a fenti szomszédasszonya. Fáradtan ült le a székre, nem is szólt, nézett ki az ablakon.

- Mi van? – kérdezte tőle óvatosan.

- A szokásos…

Kitöltötte a kávét, lassan kortyolgatták, hagyta, hogy a másik asszony magától mondja el – ha akarja –, ami a szívét nyomja.

- Nem értem! – tört ki a nő. - Miért olyan fontos neki az a rohadt ital??? Ismered! Tudod, ha nem iszik, ő a világ legaranyosabb embere. De lassan már nem lehet józanul látni… Miért csinálja ezt? A gyerekek kirepültek, élhetnénk szépen és békésen, de ő jobban szereti az alkoholt, mint a családját.

Hallgatott. Amit gondolt, elmondta már százszor… A férfi egy élősködő. Majd kijózanodik, fogadkozik, hogy megváltozik, aztán minden marad a régiben… Másnap újra iszik. Minden pénzét elissza, a gyerekei úgy nőttek fel, hogy nélkülözniük kellett. Már régen lapátra kellett volna tenni, nem arra várni, hogy egyszer majd megváltozik. Akkor a gyerekek nem menekültek volna el, és nem éreznék úgy, hogy anyjuk jobban szerette a részeges férjét, mint őket.

A saját férjére gondolt, akinek a családja volt a mindene. Imádta a gyerekeit és szerelemmel szerette őt. Nem ivott, nem dohányzott, egészségesen élt, mégis, egyszer csak fájdalomra kezdett panaszkodni, és még egy év sem telt el, már mindennek vége is volt. Nehéz volt elhinni, hogy ez éppen velük történhetett meg. Félt, hogy a kamasz gyerekeivel nem fog boldogulni, elvadulnak, de ők mellé álltak, szinte úgy viselkedtek, mintha ők lettek volna a szülők, és ő a gyerek. Egymásba kapaszkodva vergődtek át a gyász hónapjain. A kapcsolatuk azóta is szoros és bensőséges. Ő néha többet szeretne kapni belőlük, de belátással kell lenni. Mindenkinek meg van a saját élete, azt kell élni. Ő is éli a sajátját.

Amikor a szomszédasszony elment, sorban felhívta a gyerekeit. Megbeszélték az ünnep részleteit.

- Anyu, gyere el szentestén hozzánk! – hívta mindhárom gyereke.

- Csak ünnepeljetek, - mondta - meg van a programom nekem is.

Idén a kisebb lányánál ünnepelnek együtt, karácsony első napján. Tavaly a fiáéknál voltak, így megy ez, mindenkire sor kerül. Halkan kopogtak. A lányunokája érkezett. - Szia Nagyi, főztél valamit? Éhen halok.

- Nem főztem, de van kaja a mélyhűtőben. - mondta. - Vagy rendelhetünk pizzát. Ha az öcséd is jön, az lenne a nyerőbb.

Felhívták a fiút.

- Jövök. - mondta.

Várakozás közben teát főztek, az iskoláról és a divatról beszélgettek, megérkezett a fiú, ették a pizzát, itták a teát, nevetgéltek, aztán a gyerekek elmentek, ő meg lazított.

Reggel korán ébredt, felrakta a kocsonyát, aztán a káposztát. Gyorsan haladt, ezért úgy döntött, kekszet süt. Zenét hallgatott, énekelgetett, amikor a fenti lakásból furcsa, zuhanó hangot észlelt. Valamit elejtettek? Valaki ütögette a fűtéscsövet. Ez meg mi? Ő szokott így jelezni… Kivette a kekszet a sütőből és felszaladt a lépcsőn.

- Segíts! - kérte a szomszédasszony, és ő rémülten nézte az eltorzult arcot…

- Megvert?

A nő csak bólintott.

Nem kérdezett többet.

- Gyere, elviszlek az ügyeletre. - A nő a fejét rázta.

- Nem mehetek így, ha meglát valaki a házból, azonnal tudni fogják…

- Hol van? – utalt a férjére.

- Elment. Nem tudom, hova.

De én sejtem, gondolta, és nem kérdezett többet. Ellátta a sebeket, mosógépbe dobta a véres ruhákat.

- Hívd fel a gyerekeket. - javasolta, és visszament a lakásába.

Kikapcsolta a zenét, hallja, ha a nő segítséget kér, és tovább dolgozott. Előszedte a cipősdobozokat a szekrényből. Egész évben gyűjtögeti, van vagy húsz darab. Három műanyag edény fér mindegyikbe, egy nagyobb és két kicsi. Már három óra volt, mire az összes kekszet kisütötte. A káposzta rögtön kész van, a kocsonyának még kell egy kis idő. Felment a netre, a postafiókja tele volt üzenetekkel, azt se tudta, hogy válaszoljon mindenkinek. Már sötétedett, amikor végre elkészült a kocsonya is. Műanyag dobozokba szedte és hűlni hagyta. Kis lábasba töltött káposztát szedett, egy zacskóba kekszet.

Sokáig kopogott, mire a szomszédasszony ajtót nyitott. Majdnem elejtette, ami a kezében volt.

- Úristen… - motyogta. A nő még rosszabbul nézett ki, mint délelőtt. - Hazajött már?

- Nem… - suttogta az asszony.

- Mondd meg őszintén, most először bántott?

Csak egy fejrázás volt a válasz.

Hát persze, a pasi vigyázott, hogy ne maradjon látható nyoma. Vajon mitől szakadt el nála a cérna, hogy most nem mérsékelte magát?

- Felhívtad a gyerekeket?

- Nem. Minek ijesszem meg őket?

- Mert tudniuk kell, mi történik az anyjukkal. - mondta ő.

Mintha csak a sors akarta volna, ebben a percben megcsörrent a telefon.

- A fiam az, mit csináljak most?

- Hát beszélj vele.

A nő belesírt a telefonba, aztán felé nyújtotta.

A fiú ijedten hallgatta.

- Azonnal indulok, kérlek addig menjetek át hozzád, ha lehet. Odamegyek érte. Nem akarom, hogy ha hazajön az a barom, a lakásban találja. Szedjetek össze pár ruhát, egy órán belül ott vagyok.

Óvatosan nyitotta az ajtót, tiszteletben tartva nőtársa kívánságát, hogy nem akar senkivel találkozni.

- Mehetünk…

- Együnk. - mondta. Szótlanul vacsoráztak, aztán csendben ültek a szobában. A nő szinte folyamatosan sírt.

- Pedig én mindent megtettem, hogy jól érezze magát. Nem tudom, miért nem tudta értékelni… A gyerekekkel sem volt soha megelégedve, mindig talált valamit, ami miatt bánthatta őket. Nem volt előtte megállásuk.

Nem akarta bántani, ráhagyta. Hát kinek kellett volna lépni? Egy anya nem hagyhatja, hogy terrorizálják a gyerekeit…

Végre megjött a fiú, megrettent az anyja láttán, akinek az arca már kékben és lilában játszott, az egyik szeme teljesen eltünt a duzzanat alatt, a szája felrepedt.

- Gyerünk, Anyu. Elviszlek magammal.

- Nem akarok zavarni… - hárított a nő.

- Nem zavarsz. Ott a kis melléképület, átrendezzük neked, ha nem akarsz velünk lenni, ott is lakhatsz. De itt nem maradhatsz. Legalábbis addig, amíg ez a tetű el nem költözik.

Az ablakból nézte, ahogy a fiú óvatosan beülteti anyját a kocsiba, aztán kihajtanak a parkolóból. Legalább biztonságban van, sóhajtott megkönnyebbülten.

Bepakolt a cipősdobozokba. Egy adag kocsonya, egy dobozkában keksz, egy másikban kalács. Ezek nem lötyögnek ki, és valakiknek holnap meg lesz a vacsorája.

Lefekvéshez készülődött, amikor csengettek. Azonnal tudta, ki az. Nem akasztotta ki a láncot, úgy nyitott ajtót. A fenti szomszéd véres szemekkel, az ajtófélfának támaszkodva imbolygott.

- Küldd ki! – mondta - Jöjjön haza!

- Aludd ki magad! - mondta neki, és becsukta előtte az ajtót. Még hallotta, amint a férfi magyaráz, aztán felbotorkál a lépcsőn.

Reggel időben kezdte a sütést, szólt a zene, nem győzte felkapkodni a telefont. Hol egyik gyerek kereste, hol a másik, és az unokák, barátok… Csengettek. Na, kialudta magát a szomszéd, gondolta. Kinyitotta az ajtót. A pasi ijedten állt ott, büdös volt és gyűrött. Nyilván ebben a ruhában aludt.

- A feleségemet keresem… - mondta tétován.

- Nincs itt.

- Hát hol lehet akkor? – nézett tanácstalanul az ember.

- Menj, tisztálkodj meg, öltözz át, aztán gyere le, és beszélünk! - mondta neki határozottan.

Felhívta az asszonyt.

- Hogy vagy? – kérdezte. A nő szipogott.

- A fiam elvitt az ügyeletre, kért látleletet, ma átjön a lányom is, megbeszéljük, hogy legyen. A fiam azt akarja, maradjak itt. Begyújtották a konvektorokat az udvari kis lakásban, holnap leköltözök oda. Egész pofás. Van fürdőszoba is…

- Jól van, - mondta neki - maradj és élvezd a gyerekeid, unokáid társaságát.

Épp a hókiflit forgatta porcukorba, amikor megjelent a férfi. Tisztán, megborotválva. De még a bőréből és a hajából is áradt a tömény piaszag. Lopva nézett be a nappaliba.

- Nézegethetsz, nincs itt! - mondta neki. - Tessék, járd be a lakást.

A konyhába ment, a férfi utána ballagott.

Ülj le! - mondta. Kávét tett elé, és egy szelet kalácsot. - Egyél.

A férfi a fejét rázta.

- Nem vagyok éhes.

- Addig nem beszélünk, amíg nem eszel, és meg nem iszod a kávét.

A férfi kényszeredetten harapott a kalácsba, de a kávét mohón itta.

- Kérsz még egyet?

A férfi bólintott. Ebbe már tejszínt is öntött. Még kilyukad a gyomra ennek a hülyének, gondolta.

- Szóval mi volt ez a tegnapi csetepaté? – kérdezte, és férfi csak megvonta a vállát.

- Nem akartam én, csak…

- És hanyadszor nem akartad?

A férfi szipogott.

- Nem tudod, hol van?

- De, tudom. A fiadékhoz költözött. Menj el érte, ha mersz.

A pasi rémülten nézett, őt meg elöntötte a düh.

- Mégis, mire számítottál, meddig fog ez így menni? Mióta ismerlek, semmit sem tettél a családodért. Csak bántottad őket. Most bezzeg sírsz.

- Sose akartam bántani őket… - mondta a férfi. - Csak az ital miatt néha nem tudtam, mit csinálok.

- De miért ittál? Miért szórtad el a pénzt kocsmákban, amikor itt volt a családod. A gyerekeidnek nem volt rendes életük, el is hagytak. A feleséged kitartott melletted, amíg csak tudott, de Te semmiből se tanulsz. Hogy tudod megmagyarázni nekik, hogy miért kellett innod?

A férfi kezdett ingerült lenni.

- Azért annyit nem ittam! Dolgoztam eleget, nekem is kellett egy kis kikapcsolódás! Jó, igaz, mostanában kicsit elfajultak a dolgok…

- Elfajultak…!!! Hát, hazudj csak magadnak tovább. Nem az én dolgom.

Micsoda egy gyenge szar, gondolta, mikor a férfi végre elment. Ablakot nyitott, hogy kimenjen az áporodott cefreszag, elrendezte a süteményeket, szép, díszes dobozokba rakta, evett és lepihent. Három óra körül kezdett készülődni. Behozta az erkélyről a cipősdobozokat, és zöldséges rekeszekbe rakta. Egyenként kezdte lehordani a kocsijába. A kijáratnál a szomszédba ütközött. Kis reklámszatyorral igyekezett befelé.

- Add ide! - fogta meg a ládát és a kocsihoz cipelte, segített elhelyezni.

- Még van három ilyen. - mondta ő. - Segíthetnél lehordani.

A pasi szinte hálásan bólintott. - Hát persze.

Várták a liftet. Nézte a szomszédot. Józan volt. Vagy húsz éve nem látta így.

- Hova viszed ezeket a dobozokat? – kérdezte.

- Az ételosztó ládákba, és olyan helyekre, ahol szükség van rá. - mondta.

- Ilyenkor?

Nem is válaszolt. Hát milyenkor?

- Elkisérlek. - mondta a szomszéd, miközben felfelé tartottak a lifttel.

- Nem szükséges, - mondta ő - máskor is egyedül megyek.

Melegen öltözött és elindult. Még alig múlt három óra, és már sötétedik. A kocsija mellett a pasi állt.

- Megyek veled, - mondta - nem birnék most egyedül lenni a lakásban.

Kicsit tétovázott. Most küldje el? Haragszik rá, de hát pont olyanoknak visz most élelmiszert, akiknek nagy része éppen ilyen gyenge ember. Talán még jó hatással is lehet rá, ha látja, hova lehet jutni az alkohollal…

Intett, hogy szálljon be. Két utcával arrébb, egy garázsból kialakított kis üzlethelyiség előtt álltak meg. Bent égett a villany, két ember tett-vett ott. Ahogy meglátták, hatalmas szatyrokban élelmiszer-csomagokat kezdtek kihordani a kocsijába, közben bemutatkoztak a szomszédnak. Végül elhelyeztek egy hatalmas termoszt és műanyag poharakat.

- Induljunk!

- Én elmentem! – mondta egyik ember – Reggel óta itt vagyok. Már otthon kellene lennem. Jó munkát. Ünnepek után találkozunk.

A másik emberrel megbeszélték az útvonalat, ki – merre megy.

A szomszéd érdeklődve fülelt.

- Nem is tudtam, hogy Te ilyesmiben is részt veszel, mondta.

Megálltak egy téren, kivette az egyik rekeszt a csomagtartóból, hozz egy szatyrot, kérte a szomszédot, és elindult. A templom mellett egy szekrénynél állt meg, amiről a pasi azt hitte, valami közművet takar, kinyitotta, és elkezdte befelé pakolni a cipősdobozokat. Valami mozgást észleltek a sötétben, és egymás után jelentek meg emberek.

Félszegen ácsorogtak, és csak az invitálásra jöttek közelebb. Forró teát kínált nekik a termoszból, és kiosztotta nekik az élelmiszert. Beszélgetett is velük. Tudta, ezeknek a társadalomból kiszakadt embereknek ritkán jut emberi szó. Álltak a kopott kis autó körül, teáztak, aztán az emberek szétszéledtek, ők meg indultak tovább.

A másik szekrénynél még többen vártak. Nem is rejtőzködtek, ott ültek a padon, és a kerítésen. Asszonyok is voltak köztük.

- Maguk hányan vannak? – kérdezte egy sovány asszonytól.

- Öten.

Két cipősdobozt és két élelmiszer-csomagot adott neki.

- Jöjjön, igyon egy forró teát, mielőtt haza indul.

Az asszony reszketve vette kézbe a poharat.

- Már azt hittem, nem is jönnek! - mondta. - Pedig megigértem, hogy viszek ételt. Hát, viszek is…

- Van hol lakniuk? – kérdezte.

- Van, van! – mondta a nő, és látszott rajta az elégedettség. - Igaz, csak szoba-konyha, de legalább van.

- És öten laknak benne? – kérdezte.

A nő bólintott.

- A férjem szülei, a beteg gyerekem és mi! Az öregek nyugdíjasok, a férjem rokkant, a gyerekem születése óta beteg, így én ápolási segélyen vagyok vele. A gyerekre és az öregekre fűteni kell, a gyógyszereket ki kell váltani, kajára alig marad valami kis pénz.

- Hány éves a gyerek?

- Harmincöt… - Újra sírt - Nem beszél, nem tud járni, úgy emelgetjük, rakjuk ide-oda. De legalább él…

Egy magas, vékony ember tartotta oda a poharát.

- Kaphatok még egyet?

Teletöltötte. A férfi láthatóan beszélgetni akart.

Magának van hol aludnia? – kérdezte tőle. A férfi a fejét rázta.

- Nincs. Vagyis van, de nem olyan „intézményesített”. Oda nem megyek. Nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak, vagy hogy éljek!

- És szeret így élni? – kérdezte.

A férfi hallgatott.

- Nem lehet másképp. – mondta aztán. - Mechanikai műszerésznek tanultam, dolgoztam egy nagy cégnél, megnősültem, gyerekem lett. De mindig, mindenhol, mindenki dirigálni akart! A munkahelyen a főnök, a házasságban a feleségem, és még a gyerek is!

A gyerek? – kérdezte a szomszéd pasi. - Azt hogy?

- Apa, menjünk játszótérre, apa legózz velem… A feleségem meg mindig azzal jött, hogy közös költség meg napközi befizetés, mittudomén…

- És így jobb? – kérdezte az asszony, akinek beteg gyereke volt.

A férfi megvonta a vállát.

- Ott egye meg a fene… - Összeroppantotta a poharat, a földre dobta, és köszönés nélkül otthagyta őket.

- Meg van ez veszve! - mondta az asszony fejcsóválva, aztán megköszönte a segítséget és elsietett.

Felvette a földről a hajléktalan által eldobott poharat, néhány csomagot rakott még az ételosztó ládába, aztán indult tovább. A szomszéd hallgatagon ült mellette, a kezét dörzsölgetve. Hideg van…

A harmadik szekrénynél is vártak rájuk.

- Soká jöttek! - mondták.

Egymás után kapkodták ki a kezéből a cipősdobozokat, és izgatottan lestek bele.

- Kocsonya? – egy öreg ember megrendülten bámult a dobozba. - Meg kalács? Mióta meghalt a feleségem, nem ettem…

Egy másik ember nem nézett rájuk, köszönöm, morogta, és már ott se volt.

És mentek tovább. A negyedik szekrénynél nem volt senki. Belerakta az utolsó három cipősdobozt, és a maradék élelmiszeres szatyrot, amit az önkéntesek állítottak össze.

Mehetünk, mondta a szomszédnak, aki sápadt volt és feldúlt.

Mire hazaértek már majdnem tíz óra volt.

- Jó éjt! – morogta a szomszéd és fáradtan ballagott fel a lépcsőn. Utána nézett. Talán elgondolkoztatja, amit ma látott.

Evett pár falatot, felkészült az éjszakára, beburkolózott a plédjébe és olvasott egy keveset. Érezte, hogy leragad a szeme. Reggel sokáig fog aludni, tizenegy körül elmegy a gyerekekhez, ott is alszik, karácsony másnapján egy barátnőjével ebédel, csak aztán jön haza.

Reggel jókedvűen ébredt. Összekészítette a gyerekeinek szánt süteményt, szépen felöltözött, váltóruhát csomagolt a kisbőröndjébe.

A nap jól telt, finomakat ettek, beszélgettek, az unokákkal játszottak, és másnap reggel indult tovább. A barátnőjével egy jó étterembe mentek, kényelmesen ebédeltek, pletykáltak egy kicsit…

- Mit csinálsz szilveszterkor? – kérdezte a barátnője.

- Semmit… Tévét nézek, virslit eszek…

- Menjünk bulizni! – csillogott a nő szeme és kuncogott.

- Mi? Hova mennénk?

- Hát jól felöltözünk, és vacsora után bemegyünk a belvárosba és végig járjuk a szép helyeket. Megnézzük a tüzijátékot, aztán hazajövünk…

Mire hazaért, már újra sötétedett. Felkapcsolta a karácsonyi fényeket, teát készített, leült a tévé elé, de nem látta, csak nézte.

Már azt hitte megússza, de most sem sikerült. A díszpárnát ölelve hagyta, hogy gondolatai oda repüljenek, ahol a fájdalom lakik. A férjére gondolt. A könnyek lassan legördültek az arcán. Már húsz éve, hogy nincs vele… Az első években megbénította a fájdalom, aztán lassan kezdett magára találni. Jött egy férfi, aki tetszett neki, és szenvedélyesen szeretkezett vele, de ő a kamasz gyerekei mellé nem akart egy idegent hozni, és a férfi sértetten szakított vele. Ez megviselte, de közel sem annyira, mint a férje halála. Aztán voltak még próbálkozásai, amikor a gyerekei már egyetemre jártak, és társas albérletekbe költöztek, hogy a saját életüket élhessék, de valami mindig hiányzott ezekből a kapcsolat-kezdeményekből. Végre rájött, hogy mi az. A FÉRJE! Mindenkiben őt kereste. Csak későn jött rá, hogy őt senki sem pótolja. Mint ahogy senki mást sem lehet egy másik emberrel pótolni.

De már elkésett a felismeréssel. Lassan 60 éves. Ebben a korban már nincs remény szerelemre… Ám van helyette család és minden más is. De bármivel próbálta nyugtatni magát, a könnyek továbbra is folytak…

Lassan nyugodott meg. Holnap kimegy a temetőbe. Aztán már jönnek a hétköznapok. Amikor nem érzi, hogy magányos. Amikor elfoglalja magát az uszodával, a barátnőkkel, a karitatív munkával, ebédet főz az unokáknak, akik minden héten egy-két nap felugranak hozzá iskola után…

Szilveszter este egymásba karolva sétáltak a barátnőjével a belváros forgatagában. A szórakozóhelyekről zene és nevetés áradt, az utcán fiatalok táncoltak fejükön csákóval, trombitákat fújtak, petárdák robbantak. A sétálóutca elején forralt bort vettek, és lassan iszogatták. Jó ötlet volt kijönni, gondolta, az éjszaka hangulata elragadta. A folyópartra tartottak, amikor valaki a nevét kiáltotta. Körül nézett, de senkit sem látott. Tovább indultak, és valaki megragadta a karját. A férfi ismerősnek tünt…

- Nem ismersz meg! – nevetett, és titokzatos képet vágott.

Tanácstalanul vonta fel a vállát. A férfi levette a szemüvegét és kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- A sapkámat hiába venném le, - mondta - a hajam már sehol sincs!

És akkor felismerte. Egy régi munkatársa volt, még fiatalok voltak, tele tervekkel, amikor össze- majd elsodorta őket az élet. Nevetve ölelték meg egymást, a férfi a két karját nyújtotta, és ők belekarolva, beszélgetve haladtak tovább. A folyó parton a mellvédre támaszkodtak, a férfi szeme szinte simogatta. - De szép vagy! - mondta neki már sokadszor, és ő zavarban volt. Míg a tüzijáték zajlott, a férfi átölelte a vállukat. A himnusz hangjai után hozzá hajolt és megcsókolta a homlokát.

- Boldog újévet! - Aztán a barátnőjét is.

- Menjünk most már, mondta, mert megfagyunk…

- Elviszlek benneteket. - javasolta a férfi, és nekik nem volt erejük visszautasítani. Előbb a barátnőjét vitték haza, aztán a lakótelep felé kanyarodtak. A férfi leparkolt a ház előtt.

- Kár, hogy el kell válnunk. - mondta. - Olyan jó lett volna beszélgetni Veled a régi időkről…

- Igen, - mondta ő - mindig olyan jókat tudtunk dumálni. Emlékszel, amikor…

Egyik sztori követte a másikat, néha féktelenül nevettek, néha elérzékenyültek.

- Megyek! - mondta. - Már mindjárt reggel van…

- Találkozhatnánk valamikor? – kérdezte a férfi a szemébe nézve.

Csodálkozva bámult rá…

- Velem?

- Hát kivel? – kérdezte a férfi. - Mindig nagyon tetszettél, de hát akkor mindketten elkötelezettek voltunk…

- Hatvan éves vagyok!

- Ötvenkilenc. – pontosított a férfi, és ő megint nevetett. Ezúttal zavartan.

- Honnan tudod?

- Én mindent tudok! Szóval? Mikor találkozhatunk? – sürgette a férfi.

- Mikor is…??? – úgy tett, mintha gondolkozna. - Talán akkor… MA!

Kipattant a kocsiból.

- Várlak ebédre! - kiáltott vissza és betrappolt a házba.

Az ágyban, a párnáját ölelve vigyorgott. Megborzongatta a várakozás izgalma.

Ma új életet kezd…