Nagymamám emlékére

1950.02.02•  2012. március 7. 12:29


 

 Mesepályázat folytatása: 

 

A Majorban az utolsó ház volt a miénk. Velünk szemben az anyai nagyszüleim laktak, és én sok időt töltöttem el ott, hallgatva a mama meséit, történeteit.

 

A konyhában volt egy rakott sparhelt, vályogból rakták a külsejét, pedig sárral tapasztották be. A mama minden héten fehérre meszelte. A konyha egyik sarkában nagy kemence volt, amit körbe lehetett ülni, a tetején, pedig még feküdni is lehetett. Ezt a kemencét a szomszéd helységből lehetett megrakni. Egy-egy kéve venyige, vagy szotyolaszár egész napra meleget adott. Jó volt a kemence padkáján megpihenni és érezni a melegséget.

A mama nagyon nehezen mozgott. Egy tűzesetben, ami a Majorban volt nagyon megsérült a lába és nem gyógyult meg rendesen, sántított is egy kicsit. Ott üldögélt a kemencepadkán és kukoricát zsurmolt, vagy csutaszárat vagdalt apróra, hogy beférjen a sparheltbe. Télen, a sparhelten mindig volt egy nagy fazék, amiben mama apró krumplit főzött héjastól. Olyan jókat lehetett belőle enni, csak lehúztuk a héját és melegen egy kis só, néha zsír, igazi csemege volt. Egyszer-egyszer kukoricát is főzött a fazékba. Azt eszegettük mi gyerekek és hallgattuk a történeteit.

 

Az édesanyja szakácsnő volt a kastélyban, az édesapja, pedig amolyan erdészféle. Ő felügyelte a vadászatokat, védte az erdőt és a vadakat a vadorzóktól. A grófék ritkán tartózkodtak a kastélyban, mert inkább Ozorán, vagy Dombóváron éltek. A kastélyba leginkább vadászat idejére jöttek. Pedig nagyon szép volt a kastély és környéke. A kertben kis patak csörgedezett, távolabb malom duruzsolt őrölve a környék gabonáját. A majorságot erdő vette körül, de volt itt nagyon sok ismeretlen növény, amit a gróf valahonnan külföldről hozatott szépítve ezzel a kastély parkját.

Egy kora tavaszi napon hintók és kocsik érkeztek a kastélyba. A szolgák sürögve hordták be a holmikat a kocsikról, közben találgatták, mi történhetett, hogy a gróf családostól megjelent a kastélyban.

Volt a grófnak egy négy év körüli kislánya. Sápadt, soványka teremtés, mint aki nem éri meg a holnapi napot. Mint kiderült miatta volt ez a sürgés-forgás.

Nagyon beteg volt a kisasszonyka és az orvosok erdei levegőt ajánlottak neki, mondván ott majd kitisztul a tüdeje.

Pár nap elteltével a gróf hivatta a szakácsnőt és megkérte, hogy az egyik kislányát küldje be a kastélyba pesztonkának a grófkisasszonyhoz. Abban az időben ez nagy megtiszteltetés volt és nagy segítség a szegény családnak. Egy szájjal kevesebbet kellett etetni és még pénzt is keresett. Szomorúság volt, mert ettől kezdve megszűnt gyereknek lenni, elveszett a szabadsága, nem  futkározhatott a többi cselédgyerekkel és nem lehetett otthon a többi testvérével.

Beköltözött hát a mamám a kastélyba. Szép ruhát, szép cipőt kapott és cserébe az volt a dolga, hogy lesse a kisasszony minden kívánságát és éjjel nappal rendelkezésére álljon.

Annak ellenére, hogy Elza kisasszony nagyon beteg volt, szeretettel bánt a mamámmal. Együtt sétáltak a kastélyparkban, papirhajot eregettek a kis Tita patakban. A mamának nagyon jó sora volt mégis éjszakánként álomba sírta magát a testvérei után, akiket csak nagyon ritkán láthatott.

Telt, múlt az idő  Elza egyre jobban érezte magát, és már a betűvetést is elkezdte tanulni egy magántanártól. Ezeken az órákon a mamámnak is részt kellett venni. Így tanult meg írni, olvasni, németül és franciául beszélni.

Amikor a kisasszony elköltözött a kastélyból vissza a régi otthonába a mamát is magukkal vitték. Így hosszú időre teljesen elszakadt a családjától semmit sem tudott róluk.

A világ kezdett megváltozni, egyre többször hallott a  háború kitöréséről. Egyre másra vitték a férfiakat a frontra. Az Eszterházyaktól is elmentek a férfiak a háborúba, az asszonyok, pedig leköltöztek a csendesebb és biztonságosabb birtokra. Újra itthon volt hát, de már nem tartozott a szegény cselédek sorába, de nem tartozott a gazdag grófi családhoz sem. A cselédek elhallgattak, ha a közelükbe ért, kisasszonynak hívták, és ha tehették elkerülték.

Az idő múlt a háborúnak nem akart vége lenni, az emberek éheztek. A front egyre közelebb került, a grófék menekültek, hátrahagyva a vagyon egy részét. Otthagyva a cselédeket, akik mindig is a gróftól függtek. Egy napon kigyulladt a Major, ahol a cselédek házai voltak. Pillanatok alatt kaptak lángra a kis viskók és lettek hamuvá. Mindenki igyekezett segíteni, ahol csak tudott. Az egyik házban, amelyik még nem égett le teljesen gyermeksírás hallatszott. A mami nem gondolkodott berohant az égő házba és a karjában hozta ki a síró pár hónapos csecsemőt. De csak az ajtóig jutott, ott egy égő  gerenda leszakadt egyenesen a lábára. Valaki észrevette, és segítségül hívta a többi embert is, akik aztán nagy nehézségek árán kimentették az omladék alól. Hónapokig feküdt, ismerősök, barátok gondoskodtak róla. A cselédek befogadták, már nem tartották kisasszonynak, szeretettel gondoskodtak róla, megosztva kevés kis ennivalójukat. Ö pedig cserébe tanította a gyerekeket írni, olvasni.

Amikor a háború borzalma elvonult az emberek kezdtek dolgozgatni, tervezgetni a jövőt. A gróf földjéből házhelyeket alakítottak ki, kivágtak néhány fát, helyükre házak épültek. A mami megnézte a kastélyt, - már ami még megmaradt belőle – és elhatározta, hogy iskolát nyit benne, tanítani fogja a gyereket. Az emberek lelkesen álltak mellé ebben a tervben mindenki kivette részét a munkából és szeptemberben megkezdődött a tanítás a kastélyban.

Idővel a nagymama férjhez ment, gyermekei lettek, köztük az én édesanyám. A falu élete teljesen megváltozott. Egyre több fát vágtak ki, egyre több ház épült a helyükön. A kastélyban ma is iskola van. Én is ott tanultam a betűvetést. Igaz már egyáltalán nem hasonlít a régi kastélyra. A régi malom is őrzi emlékét, a fogadóból kocsma és bolt lett. A kis Tita most is ott folyik a kastélypark közepén. A fák alatt megbúvó kispadjain szerelmesek adnak találkát egymásnak.

 

Ma már én is nagymama vagyok, őrzöm a régi történeteket, és ha hazalátogatok a falumba, Tita parti kispadon üldögélve elképzelem a régi kastélyt, és arra gondolok él e még valaki valahol Elza családjából.

Aztán kiballagok a temetőbe és egy csokor virágot teszek a legdrágább nagymama sírjára. Könnyes szemmel köszönöm meg neki, hogy megtanított a versek és könyvek szeretetére, és felnevelte nekem a legdrágábbat az Édesanyámat.

 

 

 

Úrhida, 2012. március 7.

 

 

 

Székelyné Ötvös Julianna

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom