1950.02.02 blogja

Amikor egyedül maradsz csend borul a tájra.

százszorosan vágysz egy vigasztaló szóra

ülsz a szobában, hullnak a könnyeid

hiába sírsz, az már nem segít.

 

Ésszel még mindig nem tudod felfogni

hogy ezután egyedül fogsz élni.

Egyedül hajtod este álomra a fejed

nincs már aki fogná a kezed.

 

Fogadd el a sorsod, törődj bele,

hulló könnyeidet töröld le.

Nézz a jövőbe, csak előre bátran

a nap az égen még neked is ragyoghat.

 

 

 

 

 

Nem akarlak elfeledni téged

nem tudok nem gondolni rád

imáimban mindig itt vagy vélem

fáj, hogy hamar elhagytál.

 

Minden nap ki-ki járok hozzád

elmondom, hogy éppen mi fáj

miért kell egyedül lennem

nem nyugszom meg soha talán.

 

Miért nem tudtam elbúcsúzni tőled

nem voltam melletted s ez fáj

nem bocsátom meg magamnak sosem

hogy nem vigyáztam jobban reád.

 

Azt mondják az idő majd megoldja

enyhíti a fájdalmat talán

de én mindig visszavárlak

sok-sok álmatlan éjszakán.

 

Egyszer majd újra találkozunk

holnap, vagy sok év után

addig is várj reám a sírodban

jövök hozzád, s veled maradok.

 

 

 

 

 

Mond gondolsz-e még rám

ha elkerül az álom?

Ha a csillagok között

keresed a párod?

Ott ragyog-e még a

tiéd mellett mint rég,

amikor szerelmünk

tanúja volt az ég.

 

Holdvilágnál hányszor

mondtad, hogy szeretsz.

Azt mondtad, hogy boldog

csak velem lehetsz.

Megfogtad a kezem

felnéztünk az égre,

esküt tettél akkor, hogy

mindörökre.

 

Két csillag az égen

most is úgy ragyog

mint amikor mondtad

hogy te és én vagyok.

Úgy ragyognak ketten

fent a magas égben,

pedig régen tudják

szerelmünknek vége.

 

 

 

Vártunk valakit 

 

Szent este a fenyőkön kigyúlnak a fények

szívekben a szeretet tűzrózsái égnek.

A kis Jézus születését, olyan sokan várják

hogy elhozza a békességet, a szeretet világát.

 

Reménykedve vártuk mi is a szent estét,

hogy bekopog az ajtón egy régen várt vendég.

Nem zártuk be a kaput, hátha mégis megjön

beteg édesapja, kicsit, hogy örüljön.

 

Elmúltak az órák, elszállnak a napok

zárva az ajtó, senki se kopogott.

A szeretet fénye nem tért be mihozzánk

nem jött el, kit az apja oly nagyon várt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Semmis kis sérelmek mérgezik életem

Érzékeny lettem, sírok ha kell, ha nem,

Duplán érzem a fájdalmat, bánatot

Istenem de nagyon sokszor,

Sokat zokogok.

 

Mi jut nekem, a munka, a robot

Cserébe még egy jó szót sem kapok.

Nem hozhatok döntéseket

Még akkor sem ha jók

Jobb, ha néma leszek, meg se szólalok.

 

Mióta beteg minden megváltozott

Ideges, csak szid, mindenért dohog.

Nem eszik, duzzog, semmi se jó neki

Én, pedig ebbe fogok

Bele örülni.

 

Tudom, hogy beteg, elnézem hát neki

Igyekszem hátérben némán segíteni

Én vagyok most minden ápoló anya,

Csak a feleség lett egy

Zsémbes vén banya.

 

Türelemből lassan nekem is fogytán van

Számolok tízig és minden rendben van

Nyugodtan mosolyogva beszélek hozzá

Vigasztalom, biztatom,

Ha félre nézek csak sírok.

 

Ez hát a sorsom, tűröm és viselem

Remélem sokáig megadatik nekem

Hogy gondozzam, ápoljam,

Védjem és vigyázzam

Hátralévő életében csak őt imádjam.