Vándorbottal

Vándorbottal

Napsugárral locsolgatom,
Öntözgetem lelkem kertjét,

Hervadó virágok árván
térdeplik az éltető fényt.

Szerettelek… fáj az öröm,
Belém vájnak karmos szavak,

Életem a nyugvópontról:
elviharzott, bőszült patak.

Ami kézzel fogható volt,
Most kicsorbult bicska éle.

Dallamokat fest a hangom –
Elszállt a sors szerelvénye.

Álom: múlt, jelen és jövő –
ámokfutásom bevégzem,

S ha az Isten kegyelmes lesz,
biz' isten, hogy hozzá térek.

Bár a földön vándor vagyok:
elveszettek jövevénye,

Vándorbotom megragadom,
s felballagok, fel az égbe!

Száradás

Éj falán hunyorgó részeg gyöngyök:
közönnyel iszok csillagos feketét.
Nap-glóriázta sápadt holdleány
gördül a homlokomon feketén.
Véres lábnyomok koppanásakor
álomrengetegbe búvik a remény.
Csendhangú vágytóba loccsanok –
árnyékot húzva: tűnődő szegény.
Tekintetem lassan kigombolom,
simító kendő lelkem sebhelyén.
Tetszhalott mollba nyújtózkodom,
prizmaszínekkel csalogat a fény.
Kóbor hangod kísért most kalandra,
látszat falán vibrál kéjjel a fény.
Árnyak jönnek sötét-irigy arccal:
mintha boldogságot tapintanék.
Szívem alkonyi ború barlangja,
ahol dögkeselyűk gördeszkáznak.
Szélhárfa rácsendül szívharangra –
lassan kiszárad szememből a látszat.