Törésre várva

TÖRÉSRE VÁRVA
 
Későre jár, elkopnak mind a percek.
Alkonyodásnak indult az ég is...
Hazabotorkálnak a megunt szentek,
minden lépéssel maradok mégis.
Az óra körbe jár, láncok csörögnek,
szárnyaim fényezik fenn az égben.
Lenn oszlik a haragos őrület -
napok forgatnak mókuskeréken.
Bilincsek között mordul a szabadság -
ha mozdulsz, szorulni kezd a hurok
nyakad körül, és széthulló ábránd
az élet - s a képzelet: bűvös burok.
Úttalan utadon törésre vársz -
a remény fénypászmája felhasít.
Néha az öröm bizseregve jár át -
rázza vak dimenziód falait...
Fut a sors rozsdás keréknyomokon
ítéletszerű gondolat riaszt...
Ha végül egy hang mégis lestoppol -
két kezed markolja fel a vigaszt.

(régebbi)

Mindennapi kenyerem

A távolság elválasztja kedvünk...
Világ testén kelés az életünk,
Bújj hozzám, hogy önmagunkká legyünk!

Ha mindennapi kenyerem lennél,
Ránk ragyogna a győztes öröklét,
Mikor a tolvaj mindent elemészt.


EMEL A NAPLEMENTE
 
arcomra sötét csorog: este
könnyeim feketére festve
karom most is téged ölelne
de már kopik a naplemente
veled szebben festene arcom
ha színesebb lenne az alkony
szerelmem vegytisztán megárad
sodródsz és én szorítanálak
szívem zúgó patak-ölelés
emléket csókolok rád s te égsz
az estnek bágyadt sötét teste
villám-késekkel jön felmetszve
harcol lelkemmel majd elégek
de lázad a szív és remélek...
magányunk összeadódik egyszer
örvénylik velünk a naprendszer
ábrándok nyílnak kék szemedbe
s én elváltozom lényegedre
veled leszek véges önmagam
ringok a karodban színarany
mézízű csókod végtelenbe
emel a hanyatló naplemente