Novemberi zsoltárlapok

Feltetsző képzet csupán a hajnal, nem több,

fényillúzió, szétfújt tejútmákony
mit angyalérintésként fogad a föld
ott, hol a halál krizantémillata átfon.


A falombmúlás alatt megannyi kereszt,
galamb arcú sóhajok ülnek vállukon,
bár a gyász hidegsége el nem ereszt,
ők elreppennek széllé vált szárnyukon.


Ravatalfeketék az árnyak, és mélyek,
Halottak napjára ébred az idő.
A felhők hegyek, opálos szilvahéj-kékek,
a páraszületés fehér, csipkelebbenő.


Novemberszép a táj, az esteledés,
de a zsarátnok-pírok is hamar halnak
az égen. Valami hűvös selyemderengés
marad körül, kialvó kis napsugárkazlak


nyomán...majd közénk száll sok csillagdélibáb,
ahogy a hantok tekintete felparázslik,
kigyúlnak bennük apró gyertyalángprizmák,
az élők így nyújtják át legbelsőbb imáik.


Halottak napja jő. Valami mondhatatlan
pillanat virrad a lélekcsendekben,
valami könnycseppsúly, mi eloldhatatlan,
s örökig ott van a szívverésekben.