Hazatérnék

Tábortűzcsipkék az esti sugarak,
a temető pitypanglelkű és szelíd.
Meredéllyé váltak a belső utak,
s most csak azt várom, jussak el Istenig.


De az is elég, ha Te ölelsz át, Anyám.
Fénytenyereddel szótlan magadhoz emelsz,
csillag-eres kezed megnyugtat majd talán,
és a halálból újra születni nevelsz.


Hazatérnék most, kinyílnék sírodon,
mint szegfűillat, szabadon és könnyűn,
s érezném szél-ujjhegyed a szirmokon,
amint békét simít, hagy bennem örökül.


Mennék, felhő-mezők pille szépén Hozzád,
mennyboltcseppekből rajzolnék végtelent,
s Te megmutatnád nekem hajnalszobád,
onnan látnám, hogy teremtesz kék eget.


Hazatérnék most, szíved lenne nyughelyem,
az a csönd, mi benne lakik már, az kell nekem.
Nehéz most, túl nehéz ez a porhüvely,
hova-tartozásom e sorsban nem lelem.


Hazatérnék most, odaszállnék válladra,
mint a ködlepkék ha szállnak a Nap felé.
Csak vegyél magadhoz, emelj fecske-szárnyadra,
és a fáradt gyermek bennem mosolyra kél.