Csak tintafoltok

Steel•  2018. augusztus 5. 15:30

Míg reggel lesz


A csönd most szétleheli a bogárzümmögést,
mi eddig ásítva motoszkázott a pázsit
alatt. Az éjjel magával viszi hűvösét,
a Nap harmatok százszorszép-fényén játszik,
míg mind felhők teagőzévé nem száll.
Már gyermekszemű-kék a fákon túli távol,
sok csillagsugár ellibbenő ökörnyál,
ezüstszálaikból lesz ott fönt angyaljászol.
Néhány fehér lepke, mint apró békegalamb,
Isten keszkenőjéből foszló csipkedarab,
az élet álomszívverésére szakad,
ott, ahol magzatként sírnak fel a szavak
.

Steel•  2018. július 31. 12:13

Alkonyidő

 

Harmatlepkék vízcseppszárnya rebben,
odakint fénysejtelemmé lesz a táj,
szilvahéj-felhők foszlanak csendben,
még nyár van, de valami ősz közel jár.
Már lehulltak a bibepor- csillagok,
nyíló tűzliliom felettem a Nap,
magamtól és tőled is távol riadok,
bár szívem illatoddal írt naplólap.
Ma mégis gyertyalángvirág a szerelem,
naprendszerbe olvadt kéknyi végtelen,
hol csak a bolygók magányát lelhetem,
és szíved el ujjhegynyit sem érhetem.

Steel•  2018. július 3. 10:24

Földi szép

Mélyebben lélegzik most már a szél,

tuliparázs a messzi alkonyfény,
kigyúl a csillagok szívlámpása,
mint Isten-sóhaj, terül a világra.
Szinte hallom, hogy súgnak a mezők,
ringatják a sok álomkék felhőt,
látom a szirmok kis szoknyatáncát,
ellibbenik a lélek belső vágyát,
olyan pillén, ahogy mi nem merjük,
- pedig ezt a szabadságot keressük.
Most hagyom, hogy felemeljen az Ég,
- nem ölelt a naplemente így már rég.
Kicsiny falum templomillat, békesség,
anyaölén sarjul minden földi szép.


Steel•  2018. június 23. 11:53

Könnyparázs

Ez a hajnal levendula, mályva és tűzszín, 
a Nap egy áttetsző fényüveggolyó,
bordák közé borzong egy érzés, de hűsít,
közben mennybolttá ring a nagy ég-folyó.

 

Lassú neszekből nyújtózik a reggel felém,
nemrég még csend volt, most lombszívek dobognak,
 - s valami  elengedés bennem hazatér.
Árnyékok fekete lángjai lobognak,

 

és a nyár ma alkonyok párás vízpartja,
- pedig a valóságban épp ébredés  van,
csak bennem nehéz a sors emberi hangja,
holott minden más él, s felhőként súlytalan.

 

Vállamon az Isten madarai, bús szárnyak,
alig repülni tudó lepkék mosolya,
- talán engem is valahol érkezni várnak,
s én vagyok ki kikötőt sem akar soha.

 

Mostoha lényegek, lényegtelenednek,
kicsit önmagam szemhatárán lépek túl.
A remények is érelmeszesednek
egyszer csak, és a sóhaj is a szélbe fúl.

 

Most gyermek magánnnyá kucurgok, jó ez így.
Most felsírnak az eltemetettek itt bent mind.
Most nem kell semmi, se szó, se látható híd,
ne lássa senki, csak egy könnyparázs vagyok itt.

Steel•  2018. június 19. 08:15

Emberöltőnyi talány (talán)

Talán az univerzum cseppkövei
a hajnalok, és a tejút hulló
sugármaradványai csak az angyalok.
S ahogy a part a folyót öleli,
talán csak békepercnyi illúzió.
Lehet, hogy a vízhullámok sem szabadok

- itt. Fenn a sok csillagrab : fénypapírsárkány,
lent a viráglepkék tán a rét foglyai,
és még a gyermek is karmasebbel jő
a Földre, a körforgás reneszánsz vágyán.
Talán az éjek mind a sötét fogai,
s a félelem sem csak képzelet-milliő.

Lehet, hogy árnyék-kráterek vagyunk mind,
- odabent. Talán nincsen semmi kék és fehér,
s a magzatmáz sem az Istentől tiszta,
talán sem felhőhatár sem végtelen nincs.
Talán nem Jézus testéből van a szívkenyér,
és elkopik majd mind a papír mind a tinta.

Talán a zöld sem az életsarjulás.
Lehet, hogy nem valós a minden és semmi
sem. Talán a halál is csak egy lélegzés,
rügyfakadásból csak avarbarnulás,
mi a köztesben a helyünket teremti,
hogy szentebb legyen az út, mint az érkezés.