Csak tintafoltok

Rímjáték

Pille mályvavirág az alkonyat,
a fénycsillagszórók már kihunynak,
bíborok szilvahéjjá lilulnak,
és fázni lehet a széljajokat.

Fakérgek gyűrött voltán : utcasors.
Szemfödéllé zárul a gránitfagy,
újságpokrócból itt nem juthat langy,
és mélyen, csontig dermed a közönykosz.

Ezen világszeglet csak telet terem.
Apró gyermek a csönd kapualjában,
egész történelem írva arcában,
de sírja könnyen lehet jeltelen.

Ember az embernek ím : lényegtelen.
Bár Advent gyertyái lelkekért gyúlnak,
az ünnepmelegek lélegzetként múlnak,
ahol a szív a burokban : élettelen.

unalmában Olga újságot olvas

Fénymályvák rügyeznek pirkadattá,
pirlobbok futnak szét az égmárványon,
majd a kék megcsendesül, pillanattá.
Jégmuskátlik ezüstje a párkányon,
szinte érzem a fehér-gyertya telet,
amint Karácsony-érzést gyújt idebent.

Az utcán opálgombostűkként ragyognak
zimankónyomok, porcelán-szépét
így tükrözi a fagy. Mégis, bennem hangolnak
már az angyalszférák...szuszog a kémény,
kifújja a világra a ház melegét,
ahol a család megtalálja szentségét.

Puha hómákony hull, mint tiszta menny-sugár,
csillagnyi dér szikráz, mint fenyő-áhítat.
Megmosdik a hit, felvesz ünnepruhát,
a szeretet gyermekszívűsége átitat.
Jászol lesz a szem, az emberség-dednek,
Isten kenyereként asztalra tett percnek.

Hold-alkonyatot tart tenyerén az idő,

csillaglámpásait leoltja az éjjel,
amint a Nap-virág földszinéből kinő,
s a percből kigyúl hajnalfáklyák fénye.